Ott tartottam, hogy Caceres tényleg jópofa város. Egy kicsit több annál, mint amit kedvenc amerikai applikációm fontosnak tart közölni róla ("imádni fogod, vibráló, elegáns bevásárlónegyede van...", illetve a látnivalók között, mint mindig, első helyen a helyi Parador luxushotel, úgy is mint ajánlott szállás, majd jön még három, valóban fontos műemlék, "és ezen kívül" kezdettel. 

Meridát látni kell. Extremadura fővárosának mindössze 56 ezer lakója van, ami magyar viszonylatban kisváros, itt viszont, ahol 1200 fős falvaknak majdnem akkora sportcsarnoka van, mint a Fradinak, és a 200 lelkes településeken is van minimum három kocsma és két bolt, és az a kétszáz ember este nyolctól mind ott nyüzsög a három kocsma környékén a főtéren és az utcákon, szóval itt egy Merida méretű város igazi metropolisz.

Akármerre is indulunk el a dél-spanyolországi városban, mindenhol - de tényleg mindenhol - római emlékekbe fogunk belefutni. Az időszámításunk előtt 25-ben alapított Emeritus Augusta eredetileg nyugdíjasotthonnak épült: ide költözhettek Augustus császár hadseregének szuperveteránjai. Egyébként az Unesco sem sokat vacakolt, a város összes római romja, úgy ahogy van, a világörökség részét képezi. Ha történetesen a Via de la Platán zarándokolunk, a Puente Romano hídon keresztül gyalogolunk be a település belvárosába. A világ leghosszabb épségben megmaradt római kori hídja tökéletes állapotban van.

A helyzet az, hogy sok kilométer legyaloglása után a legporosabb faluba is élmény megérkezni, csak legyen egy árnyékos kocsma az első száz méteren, de azért ahogy osztrák zarándoktársammal végigporoszkáltunk a 790 méteres, 2000 éves hídon egy-két elhaló whao elhagyta a szánkat. A Guadiana folyót áthidaló és a egyetlen megmaradt mór építészeti emlékbe, a kilencedik században épült hatalmas Alcazaba erődbe bevezető hídat 1993 óta már csak a gyalogosok használhatják. Az erődnél kiderült, hogy a legpraktikusabb, ha egyetlen 12 eurós általános belépőt veszünk, amivel a város minden római emlékét meglátogathatjuk. Már ahová van belépő, mert például a Diana templomot vagy a Csodás Vízvezetékhídat, vagyis a városba egykoron öt kilométer távolságból ideszállító akvaduktot természetesen ingyen és bármikor megnézhetjük. A helyiek, ahogy a kép is igazolja, előszeretettel használják a környező parkot sportolásra, és igazuk is van. Másfél napom volt végül Meridára, ahol nem zarándokszálláson aludtam, hanem Carmennél, aki rutinos couchsurfer vendéglátó, és semmi problémát nem jelentett számára, amikor feldobtam, hogy esetleg maradnék még egy éjszakát. Egyébként magamban felujjongtam, amikor a házból kilépve, száz méterrel arrébb megpillantottam a kedvenc sárga nyilamat, ami a Via de la Plata nyomvonalán túl ezúttal azt is jelentette, hogy legalább két kilométerrel kevesebbet kell majd az indulás reggelén megtenni.

És ugye az ember már csak ilyen spórolós ösztönállattá válik, ha 1500 kilométer legyaloglása a terve. Az első délután mindenesetre fájós lábbal is elindultam, mert hát az idő nem volt sok még így se erre a városra. Az Alcazabában kezdtem, majd... száz méterrel később zarándokokba futottam bele, akik épp tinto de veranót ittak, így aztán, nos, a város többi része másnapra maradt. A következő reggel már tízkor úton voltam, kezdve a város védőszentjének Szent Euláliának ajánlott, negyedik században épült, majd többször átépített bazilikánál és annak kriptájánál, és folytatva a többi belépős helyen. A Circus Maximus egyike a világ legjobb állapotban fennmaradt római lóversenypályáinak, itt a Ben-Hurból jól ismert szekérversenyeket rendeztek egyebek között, 30 ezer néző előtt. Mit is mondhatnék, valami marha nagy, négyszáz méter hosszú, és bár erős kísértést éreztem, hogy körbejárjam, gyors fejszámolás után úgy döntöttem, hogy ezt az egy kilométert most elengedem az így is folyton kesergő bokáimnak. Az amfiteátrum és a színház egy helyen van, ma nyaranként népszerű előadásokat rendeznek itt, de amikor ott voltam, csak egy zajos és népes iskoláscsoport örjöngött a színpad körül, így sietve átengedtem nekik a terepet. Nagyjából ennyi fért bele ebbe a másfél napba, ennél jobban nem akartam megerőltetni a lábaimat.

Következő délelőtt Aljuacénig jutottam, és útközben még láttam azt a tavat, amelyből egykor a víz jött Meridába öt kilométerről. Mivel a tóban lehet csónakázni és nyáron fürdeni is, felettébb nagy népszerűségnek örvend a meridaiak és persze a zajos és örjöngő gyerekcsoportok körében, de azért biztos klassz lehet. Ha hideg lenne, most például el tudnám képzelni, hogy áztatom benne a lábamat

A leghosszabb spanyolországi Camino de Santiago útvonal 1000 km-es hosszával a Via de la Plata, amit általában és hibásan Ezüst-útnak fordítanak. Az egykori római kereskedelmi útvonal neve valójában a latin plattus, a köznapi latinban plataként hangzó szóból, más források szerint a hasonló jelentésű arab balatából ered, amely kb. széleset, laposat, itt kövezett, széles utat jelent. Eredetileg Meridát és Astorgát kötötte össze kereskedelmi céllal, de a korai keresztény időktől használták zarándokútvonalként is mindazok, akik Dél-Spanyolország vagy Észak-Afrika, esetleg más európai mediterrán ország felől szerették volna elérni Szent Jakab sírját a félsziget észak-nyugati sarkában fekvő galíciai Santiago de Compostelában. Ma az N-630-as számú autóút vezet párhuzamosan a régi római úttal és a zarándok-caminóval.

A mai Via de la Plata leggyakoribb kiindulási pontja Sevilla. Sokan félútig mennek, a camino egyik legjelentősebb városáig, Salamancáig. A világörökség részeként nyilvántartott út az andalúz fővárostól Zafrán, Meridán, Caceresen, Salamancán, Zamorán és Astorgán át kanyarog, jellemően hegyes-völgyes tájakon, és így éri el Santiago de Compostelát. A zarándokok Astorga előtt választhatnak: mehetnek Astorga felé, és folytathatják utukat a manapság már talán túlságosan is népszerű ún. francia caminón, vagy mehetnek a Camino Sanabres nevű, Galícia déli részén vezető úton. Mindkettő nagyjából 1000 km megtételét jelenti Sevillától.

Nagyjából 6-8 hetet kell rászánnunk erre a zarándoklatra, ha sem rohanni, sem túlságosan sokat szöszmötölni nem akarunk. Ez napi átlagban 25 kilométer gyaloglást jelent, amit egy egészséges ember különösebb felkészülés nélkül is tud teljesíteni – ha fejben ott van, és valóban végig akarja járni az utat. Tudom, hogy sokan, akik megtették valamelyik caminót, szeretik felnagyítani a teljesítményt, de most, vagyis a második utam közben is azt érzem, hogy semmiféle emberfeletti képesség nem kell hozzá. Fájni fog, az tuti, de simán meg tudja csinálni a nyolcvanéves éppúgy, mint a túlsúllyal, vagy ízületi gondokkal küzdő zarándok, és fel fogja adni a legfittebb huszonéves is, ha nem tudja elfogadni az úttal járó fizikai vagy lelki fájdalmakat.

Ennyi kitérő után vissza a VDLP-hez: az út jelentős részben nagyon jól el van látva a klasszikus sárga nyilakkal, de Plasencia környékén azért akadnak zavarbaejtő pontok. Ökölszabályként elmondható, hogy általában északnak tartunk :), és ha nincs jelölve egy útelágazásnál a caminó, akkor mehetünk bármelyik irányba, mert előbb vagy utóbb ugyanoda lyukadunk ki. A jelölés – a sárga nyilakon kívül, ami mindenhol egyforma, és a helyi camino-barátok lelkes munkájának köszönhető - itt is tartományonként változik. Határozottan nem praktikus nyáron, július-augusztusban elindulni: nem véletlen, hogy az andalúz és extremadurai vidéken nincs ember az utcán délután. A hőség ugyanis valóban elviselhetetlen. Az egyik szálláshelyen mesélte a tulaj, hogy nyáron a földeken a munkát reggel négykor kezdik fejlámpával és legkésőbb délben, de inkább előbb be is fejezik, mert déltől egészen estig nem lehet megmaradni szabadtéren, ahol gyakran árnyékban is negyven fok van. A francia úttal szemben itt egyáltalán nincs tömeg a legnépszerűbb időszakokban, vagyis április-májusban és ősszel sem. Ennek megfelelően az infrastruktúra is gyérebb, vagyis például kevesebb a szállás, és előfordul, hogy harminc kilométert kell gyalogolni a következő faluig (és kocsmáig), de ennek megfelelően sokkal kevésbé komercializálódott.

Hátrányként talán azt tudnám mondani a hozzám hasonló kultúr-caminósoknak, hogy például hiába találunk szinte minden faluban egy bámulatos román, gótikus vagy reneszánsz templomot, nem fogunk tudni bemenni, mert csak az esti mise alatt tartanak nyitva, amikor mi ugye már általában nem vagyunk úton, vagy épp jól megérdemelt sörünket fogyasztjuk a helyi bárban. Ide tartozik, hogy az egész út bővelkedik az elmúlt kétezer év történelmi emlékeiben: Santiponcében és Méridában a római uralom nagyon jó állapotban fennmaradt építményeit láthatjuk, Cáceres és Plasencia gyönyörű középkori óvárosáról nevezetes. Kastélyok és katedrálisok mellett a tájról sem feledkezhetünk meg: tavasszal mindent elborítanak a virágok, és bár igen sok hegyen-völgyön kell átjutnunk, mire elérjük célunkat, de a csúcscsoki és a látvány mindenért kárpótol, bármennyire is utáltam ezt a közhelyet a felfelé mászások közben.

Magyarok egyáltalán nincsenek az úton, ezt már így hat hét után ki merem jelenteni. Egy-két szálláson emlékeztek úgy, hogy volt már magyar zarándokuk, de csodaszámba megy. Pedig nagyon jó lenne, ha jobban megismernénk ezt az utat. Azért is, mert míg az észak-spanyolok meglehetősen zárkózottak, itt délen az igazi nyílt és melegszívű andalúzokkal indíthatjuk az utunkat, akik tényleg ott segítenek, ahol tudnak, ráadásul nagyon jó a humorérzékük. Igaz, spanyolul kívül nem nagyon beszélnek más nyelvet, így egy alapszintű spanyol nélkül kicsit macerás boldogulni. De azért működik, német zarándoktársam a mucha' gracia'-tól a vino tintoig terjedő szókincsével és rengeteg mosollyal is remekül megértette magát. Mindenesetre hamarosan összerakok egy praktikus magyar-spanyol zarándokszótárt, ha van rá igény :)

Jóformán minden szavam hamis vagy pontatlan lesz, ahogy kimondom, ugrott be a malagai reptér méregdrága kávézójában valamikori blogom egyik ottliki mottója. Megint nem tudtam a véletlen számlájára írni, hogy a granadai egyetemista Gergővel a tarifai első találkozás után a pozsonyi reptéren futottam össze újra, és aztán nem a spanyol élményekről, hanem Umberto Ecóról és az elbeszélés nehézségeiről beszélgettünk.

Szóval nem csak azért hallgattam három héten keresztül, mert haza kellett mennem, és utaztam, és két hete járom a sajátos kanyarokkal tarkított Camino de Santiagót Malagától, és minden nap máshol és másnál alszom. Hanem azért, mert egyre többször éreztem azt a régi félelmet, hogy nem jó, amit írok. Ami nem jelenti azt, hogy nekem nem fontos, hogy leírjam, és azt sem, hogy nem tud adni annak, aki olvassa. Tudom, hogy ad. És rengeteget kapok a visszajelzésekből. Csak annyit jelent, hogy amit írok, nem jó. Nem pontos. Nem igaz. Hogy játszom a szavakkal, hogy sémákkal dolgozom, hogy instant bölcsességeket írok reflexből. Pont mint pr-es koromban.

Az van, hogy most is csak hangosan gondolkodom, nem tudom, mi fog változni ezzel. Mindenesetre már két hete úton vagyok, és bár igyekszem úgy-ahogy, néha csak fejben, néha egy szuszra írásban is dokumentálni az élményeimet, összefüggő szöveget nem sikerült kiizzadni magamból, és ennek részben a fenti felismerés is az oka.

Ami miatt most mégis kinyitottam a laptopot, az a megosztás öröme. Vagy kötelessége, hogy pontosabb legyek. Mert akárhogy is érzem magam most írás közben, ha nem osztom meg azokat a csodákat, amelyek egyetlen apró változásnak köszönhetően történtek velem, épp a legfontosabb dolgomat nem teszem. Oszd meg! Ez most a mottóm, azt hiszem, átírom a couchsurfing.org adatlapomon is. Ha már.

És ez az apró változás a bizalom. Nem vakbizalom, csak nyitott szem és szív. Sok mosolygással, sok beszélgetéssel. Werner, az első zarándoktársam, akit Algodonales után ismertem meg, félóra után csak annyit mondott: nem tudom rólad elképzelni, hogy a farmon hallgatag voltál, és én jót nevettem, ezúttal hangosan, boldogan. A világ rendje helyreállt, újra be nem áll a szám, és néha magam is meglepődöm, mennyit fejlődött három hónap alatt a spanyolom.

Hát most mit is mondhatnék, amikor eddig minden este volt hol lefeküdnöm, bár nem egyszer csak az itt rendesen fél nyolckor kezdődő esti mise végére estem be a faluba, és még egyetlen fillért sem fizettem szállásért, hogy ha szomjas vagyok, perceken belül kapok vizet, vagy épp sört, esetleg vörösbort limonádéval, az új kedvencemet, ha éhes vagyok, van mit ennem, és nem költök szinte semmi pénzt közben. Csak elmesélem a történetemet, és őszinte kíváncsisággal meghallgatom mások történeteit. És kérdezek, sokat. Nem google-ban nézem meg, mit érdemes megnézni, hová érdemes menni, hanem megkérdezem a helyi kocsmárost vagy a szállásadómat. És amim van, megosztom. Könnyű szívvel adok oda mindent, és ilyen könnyen kapok is meg mindent, amire szükségem van. Tegnapelőtt részben a leírhatatlan fáradtságtól, részben a végtelen hálától elsírtam magam a Dos Hermanas-i templomban. Mert bár még mindig nem tudom, ki is az pontosan, akitől kérek, és kitől kapom meg, bármit is kérek, de hogy itt van, és pont úgy hordoz körbe a tenyerén, ahogy azt tavaly nyáron láttam egyszer, amikor ez az út először megszületett a fejemben, az most már egészen bizonyos.

Milyen szomorú, amikor egy barát elmeeeeegy, ne menj, ne meeeenj, jó baráááát! Julio dala akkor is meghatott, ha mindannyian nevettünk rajta. Hatan ültünk a tűz körül az utolsó estémen, barátok, akiket három hónapja vagy még annyi ideje sem ismertem, de mégis a legfontosabbak voltak ebben a 11 hétben. Ahogy én is, ők is csak két napja tudták meg, hogy ezen a szombaton elköszönök a farmtól, ahol január óta éltem.

Egy héttel korábban még én is azt hittem, hogy legalább április közepéig maradok. Talán tovább. Szerettem ott lenni. Engem is szerettek, persze az ember népszerűségének meglepően jót tesz, ha kecskesajtokat és sütiket gyárt napestig. Azon a péntek délutánon befejeztem az apukámról szóló írást, becsuktam a laptopot, és beugrottam a furgonba, hogy minél előbb Tarifába érjek. Ahogy megérkeztem, már hívtam is a nagyikámat, akit hetek óta nem tudtam elérni telefonon. Nem gondoltam én semmi rosszra, a nagyik mindig heroikus küzdelmet vívnak a mobilokkal, de azért már szerettem volna hallani, hogy minden oké. Kórházban vagyok, mondta, ahogy beleszólt a telefonba... Este anyukámtól megtudtam a részleteket. Rák. Megint. Megint.

Hazudhatnám, hogy azonnal tudtam, hogy haza kell mennem. De nem. Egy napig vívódtam. Menni is akartam, és nem is. Igenis ott motoszkált a fejemben, hogy úton vagyok, nem vagyok kész, nem állok készen arra, hogy hazatérjek. Az éjszaka nem aludtam. Beszéltem egy-két baráttal. Másnapra aztán világossá vált, amit a lelkem mélyén az első perctől éreztem: egyetlen helyes döntés van, csak egy. Menni. Vele lenni.

Így aztán megvettem a repjegyet. Indulás előtt még szedtem néhány mandarint és naspolyát, lefényképeztem a salátákat a kertben, és megölelgettem mindenkit. Julio a lelkemre kötötte, hogy adjam át az ő ölelését a nagyimnak külön is, Alicia pedig bevitt a buszhoz. Vasárnap délután Guadalmesi mandarinjai már Egerben voltak. Egy hetet voltam otthon, az anyukámon és a nővéremként szeretett unokatesómon kívül nem találkoztam senkivel, egymásra figyelhettünk a nagymamámmal, aki a legkeményebb, legerősebb asszony a világon. Beszélgettünk. Apáról, nagyapusról, életről, háborúról, halálról. Minden úgy van jól, ahogy van, mondta nem is egyszer. Amikor csak lehetett, bebújtam mellé az ágyba, és fogtam a kezét.

Visszafelé már tudtam, nem szakítottam meg az utamat. El volt ez rendelve, és jól volt ez így, ahogy volt. És az út most folytatódik. Vagyis bizonyos szempontból most kezdődik. Most, hogy elhagytam a farmot, az „inkubátoromat”. Camino, de kicsit más, mint négy évvel ezelőtt, amikor a francia utat bejárva gyalogoltam Pamplonától Santiagóig. Most nem sietek. 1500 kilométer választ még el Finisterrától, de a kilométereknél fontosabb, hogy kikkel és miért találkozom. Van időm menni, van lábam gyalogolni, van fülem hallgatni, van szám megosztani. Minden úgy van jól, ahogy van.

Ayudaaaa! – kiáltottam először halkan, másodjára pedig, némi hezitálás után úgy, hogy a jurta körül dolgozók közül legalább egy ember tényleg meg is hallja segítségkérésemet. Kettő perccel előtte még nagyon magabiztos voltam. Lazán összegyűrtem a jurtát takaró mintegy 100 m2-es fekete fóliát, és megindultam vele a mező felé, hogy ott egy kicsit kiterítsem száradni. Oké. Nem voltam teljesen biztos abban, hogy jó ötlet. És majdnem, majdnem megkértem valakit, hogy segítsen, mert túl nehéz, nincs rajta fogás, és kezelhetetlen egyedül. De aztán persze nem. Megy ez nekem egyedül is. A rögtönzött hídra lépve viszont már egészen pontosan tudtam, hogy mi fog történni a következő másodpercben. És lassan, olyan végtelenül lassan, mintha egy lassított filmen láttam volna magamat, már dőltem is el.

Amikor valaki egy hatalmas fekete fólia biztos takarásában fekszik az árokban, két lehetősége van: kétségbe esik, vagy elkezd nagyon röhögni saját bénaságán. Én hasonló helyzetben mindig az utóbbit szoktam választani. Így aztán feküdtem a fólia alatt, alattam víz és szederbokor-nyúlványok ezer tüskével, mellettem a nem várt izgalmak folytán harsányan kuruttyoló varangyok, jó egy méterrel felettem pedig Ali és Julio, és alig tudtam válaszolni a kérdésükre a nevetéstől. Igen, tényleg itt vagyok, bár nem látszom, és igen, jó lenne, ha segítenének, például leszedni rólam a fóliát, hogy ki tudjak mászni. Rendben, belátom. Néha nem megy egyedül.

Egy évvel ezelőtt ilyenkor, majd két hónapon keresztül volt egy rituálém. Rákban haldokló apámat ápoltuk otthon, 120 kilométerre Budapesttől. A sors ajándékaként megtehettem, hogy csak annyi munkát vállaljak el, amennyit képes vagyok kezelni ebben a helyzetben, de így is legalább egyszer egy héten vissza kellett jönnöm Pestre. Apukám kemény ember volt. Soha nem panaszkodott. Tulajdonképpen nem vett tudomást arról, hogy beteg, de igyekezett mindent bepótolni, amit elmulasztott. Szeretetet, családot, élményeket. Azt hiszem, élete legszebb két éve volt az utolsó két év. Az utolsó két hónapot is beleértve, amikor embertelen kínokat élt át, de ha kérdeztem, mindig azt mondta, jól vagyok, kislányom. És ugye, ha ő azt mondja, jól van, akkor én nem sírhatok akkor sem, ha belül apró darabokra szakadok szét. Ezért amikor egy héten egyszer mosolyogva elköszöntem a családtól, mondtam valami vicceset a papámnak, és autóba szálltam, a falu határában mindig betettem a cd-lejátszóba ugyanazt a lemezt, és teljes hangerővel elindítottam a Sometimes you can't make it on your own című U2-dalt. És együtt sírtam, üvöltöttem Bonóval, hogy na figyelj, nem, néha nem csinálhatod egyedül. Sem te, apa, akármilyen erősnek vallod is magad, sem anya, a másik keményfejű, sem én, a harmadik, sem senki. Néha nem.

Nekem a világ egyik legnehezebb dolga azt mondani: segítség. Kérlek, segíts nekem. Kérlek, segíts, mert egyedül nem boldogulok. Segíts, mert szükségem van rád. A kezedre, hogy együtt vigyük a fóliát, és ne az árokban kössek ki, a füledre, hogy meghallgass, a szavadra, hogy megértselek téged és magam. Kérlek. Segíts. Mégis.

Apám végül nem halt meg. Soknapnyi, morfiummal enyhített szenvedést követően egy májusi szombat délutánon otthagyta az ágyon csontsoványra fogyott testét, miközben hárman álltunk mellette, a nagymamám, az anyukám és én. Az utolsó heteiben megengedte – nem nekünk, magának – hogy segítsünk. Átmenni. Azon az árkon. Ezekben a napokban már nem tudott beszélni. De szavak nélkül is megtanította még a két legfontosabb dolgot: az egyik, hogy van feltétel nélküli szeretet, és nem kell kiérdemelni. A másik, hogy a halál nem létezik. Miközben két éven át görcsöltem azon, hogy az én keveset lelkiző apámmal valahogy meg kellene osztani az én instant bölcsességeimet a szenvedésről, sorsról és halálról, a végén kiderült, hogy semmit nem tudtam mostanáig. Amikor az itthagyott testét elvitték, ragyogott a szivárvány az égen. Az apám ott állt mellettem, nyomott egy barackot a fejemre, és azzal a kamaszos mosolyával azt mondta, na, kislányom, ehhez mit szólsz? Halál nincs. Amit annak hívunk, csak egy vizesárok, amin át kell lépni. És sokkal, de sokkal könnyebb, ha van, aki fogja közben a kezedet.

Nem estem nagyot végül, lehetett volna rosszabb is. Például ha a másik irányba érkezem, egyenesen a békákra. Pár órával később már hármasban poroltuk a hatalmas szőnyegeket két ujjongó spanyollal, akik egyszerűen imádják az ilyen jellegű mókákat, és soha, semmiképpen nem csinálnának egyedül semmit. Miért is tennék, amikor együtt feleannyi fáradtság, duplaannyi szórakozás, ráadásul megbeszélhetik az élet nagy dolgait, és kitárgyalhatják jelenleg nyolcfős minifalunk minden izgalmas eseményét. Holnap például azt, milyen volt, amikor a mi magyar lányunk már megint egyedül akart ügyes lenni, aztán röhögve kiabálta a fólia alól, hogy Ayudaaa!

Kicsit megégett a hajam – mondtam a vállam felett a régi malom ajtaján belépő Mimának, miközben a negyedik tepsi süteményt szedtem ki a tűzforró kemencéből. A pici lány megállt velem szemben, hóna alatt a húszkilónyi bedagasztott kenyértésztával, rámnézett, és egészen őszintén válaszolt: Figyu, az a helyzet, hogy nem kicsit...

A sok hétnyi esőzés után szerdán végre kisütött a nap. Kedden még elszántan rámoltunk el a folyó útjából, mert minden jel arra mutatott, hogy ismét ki fog önteni, de végül megúsztuk az áradást. Az elmúlt időszak krízisei és változásai kicsit megnyomták a csapatot, ráadásul az eső miatt napokon át újra áram és fény nélkül voltunk, így aztán tényleg megváltás volt az időjárás jobbra fordulása. Ezen a meleg és napsütéses délelőttön ketten dagasztottuk a kenyeret. Szombaton tartjuk az első idei egynapos kurzust a farmon, a résztvevők pedig a mi kenyerünket és sajtunkat fogják enni, ami kicsit másféle, komolyabb felelősség. A kecskesajt az én dolgom, így a kádnyi tészta mellett még rám várt a hat liter frissen fejt tej is, emellett csináltam két tepsi túrótortát és két kiló pogácsát is magunknak. Ha már begyújtjuk a kemencét.

A farm területén, a magasról alázúduló és bővízű folyó mellett valaha malom volt, a környékről az emberek ide hordták a búzát őrölni. Nyolc évvel ezelőtt, amikor a mostani tulajdonosok megvették a telket, az egykori malom romjai mellett már csak egy régi lóistálló maradványai őrizték a múltat a sokméteres, dzsungelsűrűségű gaz mélyén. A házaspár nyolc év alatt építette fel sok száz önkéntes segítségével ezt az ökofarmot, és ezekben a napokban végezzük az utolsó simításokat a régi malmon. Mire beköszönt a nyár, itt lesz az új konyha és közösségi központ. De a kemence már egy éve működik. Háromszáz fokon. És miközben a házunk felé ballagtam, már sejtettem, hogy ez a hőfok valószínűleg nem tett jót a hajamnak

Beléptem a mosdóba, vettem egy nagy levegőt, és belenéztem a tükörbe. Nyugtáztam, hogy egyébként már nagyon hosszú a hajam. És újra göndör. És eléggé őszülök, főleg elől. Továbbá, hogy a valamikori frufrum első vonalából nagyjából három centi maradt. Két évvel ezelőtt ilyenkor is a hajam összhossza volt ennyi, fiúsan rövid, tépett és vasalt frizurámhoz gondosan füstösre festett szemeket viseltem, és elszántan emelgettem a súlyokat a konditeremben. Néztem az erősen átalakult hajam a tükörben, és Szilvire gondoltam, akivel akkoriban együtt készültünk az edzőképzős vizsgára, és együtt róttuk a margitszigeti köröket is világmegváltó beszélgetéseket folytatva. „Július 22-én? Te komolyan július 22-én születtél, Mária Magdolna napján, és képes vagy ezt csinálni magaddal?” - meredt rám a elképedve. „Na, jól van. Ha levizsgázunk, és sikerül, ígérd meg, hogy elkezded növeszteni a hajadat. És nem fogod kiegyenesítetni sem, oké, szépségem?” Lazán mondtam nanát, mert olyan reménytelennek tűnt, végül persze levizsgáztunk, és persze sikerült. És bár én nagyon szerettem a rövid hajat, nem mondhattam, hogy bocsi, de mégsem. Szóval a hajam elkezdett nőni, és göndörödni.

Bevizeztem a kezem, és nagyon nyugodtan nekiálltam simogatni a hajamat, hogy kiszedjem a megégett szálakat. Ha otthon történik, régen elsírtam volna magam. Most eszembe se jutott sírni, pedig tíz perc elmélyült fésülgetés után félmaroknyi haj maradt a tenyeremen. Nem olyan vészes, vigasztaltam a tükörképemet kicsit közelebb hajolva. Kidobtam a hajamat, kezet mostam, és indultam vissza, hogy megcsináljam a sajtot is, köztük egy szárított paradicsomos piros és egy petrezselymes zöld adagot a pénteki nemzeti ünnep és a kurzus osztrák előadója tiszteletére. Mima kérdőn nézett rám. Ne aggódj, nincs baj, mondtam nevetve. Alapvetően az ősz hajszálaim égtek meg, szóval asszem most fiatalodtam öt évet egy pillanat alatt. És még így is maradt elég: évből és hajból is.