Gondolj arra, hogy mennyi leendő pillangónk van... – próbáltam kicsit jókedvre deríteni Aline-t, miközben az ágyon térdelve dobáltuk ki a hernyókat a lakókocsi apró ablakán. A furgonban négyen készülődtünk alváshoz az egyetlen, mintegy 140 centi széles ágyon, amit, csakúgy mint az egész várost, korzónak használtak a bársonyfinomságú, barna jószágok.

Talán a hernyórajzással közelgő tavasz, talán a bódító virágillat, de azt hiszem inkább az előző héten vigasztalanul ömlő esőnek is köszönhető levertség vett rá az első igazi lázadásra. Úgy döntöttünk a lányokkal, hogy kicsit kimenőre megyünk, és csak két nappal később térünk vissza a farmra.

Úgy döntöttünk? Nem volt azért az olyan egyszerű döntés. Lelkem mélyén rebellis vagyok. Voltam, pontosabban. De a középiskola alatt felébredő, és azóta elhatalmasodó megfelelési vágy már régóta erősebb bennem, így komoly lelkiismereti problémát jelentett, hogy most úgy döntsek, ami kivételesen nekem jó, nem pedig aszerint, amit elvárnak tőlem. Márpedig olyan meglepően elszántan vágytam a kötöttségek nélküli szabadságra, hogy végül utolsóként rábólintottam a maradásra. Mint később megértettem, az egyensúly miatt kellett így dönteni. Ne mondj le semmiről, mert ki amiről lemondott, abban elszáradt. Csendre vágyom és békére, nő akarok lenni és kapcsolatban lenni a természettel, de engedem magamnak, hogy néha zajos legyek és harcias, máskor pedig hagyom, hogy a férfierő vegye át bennem az uralmat, és élvezem, amikor körülöttem nyüzsög egy város. Így teremthetem meg magamban lassan-lassan az ellentétek nyughatatlan vonzásán és taszításán nyugvó harmóniát. Legalábbis ezt remélem.

Amúgy nem csináltam semmi különöset a városban az ajándék két napon. Írtam, olvastam. Lélegeztem. Napoztam a tengerparton. Felhívtam a barátaimat skype-on. Néztem az embereket. Élveztem a semmittevést. Kimenőt kapott az állandó görcsben lévő csuklyásizmom is, elkezdett puhulni és tisztulni a bőr a tenyeremen, feltöltődtem és telítődtem. Beszélgettem. Meglepetten vettem észre, hogy már képes vagyok tudatosan kiszállni olyan beszélgetésekből, amelyek lehúznak, és nem építenek, és hogy mielőtt kinyitnám a számat egy pletykára, már át tudom gondolni, hogy amit mondani akarok, az valóban fontos, jó és igaz-e. S ha csak egy belső kérdésre nem a válasz, akkor a szám csukva marad.

Meg egyébként is. Az anyanyelvem híján ugyanis már nincs azonnal a nyelvemen egy csípős riposzt bármire, gondolkodás nélkül, és ez nagyon tudatossá tudja tenni a kommunikációt, és bölccsé a meggondolatlant. „A hullámokat az számlálja, aki a sötétben hallgatja a hullámverést, nem az, aki látja a tengert...”. Amikor először szólaltam meg magyarul az utcán közel két hónap után, a torkomban dobogott a szívem. Két itt élő nigériai lány kért meg, hogy mondjak valamit, mert soha nem láttak magyart, és fogalmuk sincs, milyen nyelv ez. Hogy miért pont Weöres Sándor jár a fejemben hetek óta, és miért pont ezt a két sort osztottam meg az ámulva hallgató lányokkal, nem tudom. De azt igen, hogy hirtelen beugrott, amit egy barátnőm mondott, mielőtt elindultam volna: nem az ország fog hiányozni, szívem, hanem ez a mátrix; a sarki bolt, az ismerős illatok, az hogy itt vannak azok, akik félszavakból is értenek. És tényleg.

Úgyhogy nem kérdés, hogy a kilenc hónap végén hazamegyek. Addig pedig számolom a hullámokat, és örülök a tavasznak. Hernyóstul, esőstül, pillangóstul.

Koszos a körmöm - állapítottam meg, miközben tekintetem elidőzött a mellettem ülő hetvenes señora gondosan manikűrözött és gazdagon felékszerezett kezein. Pedig amikor érkezésem után nem sokkal, a második szabadnapomon megtaláltam a túlméretezett kínai boltot a templom tövében, és egy órát töltöttem el benne elrévedve, mint egy cukorkaboltban felejtett kisgyerek, az első amit a kosárba tettem, két körömkefe volt. De a körömkefélgetés is csak ideig-óráig nyújt megoldást. A kezemen a bőr fel van repedezve, és megül benne a kosz. Ezen a citrom tud egy kicsit segíteni, ami viszont marja a friss vágásokat és égési sérüléseket. A több tucat alattomos apró szálkáról a bőröm alatt már nem is beszélek.

Próbálkozhatom sokféle praktikával, de a végeredmény nagyjából ugyanaz: a következő két hónapban jobban teszem, ha elit társaságban zsebre vágom a kezemet, és senkinek nem karcolom össze a puha tenyerét egy kézfogással. Szerencsére itt az üjdonsült ismerősök nem kézfogással, hanem puszival üdvözlik egymást, ami most nekik kedvez. Az érintés pedig nekem.

Ha valamit igazán szeretek itt Andalúziában, az a kapcsolatok intenzitása. A hosszú öleléseket például. Hogy egészen nyugodtan benne maradhatsz egy ölelésben, ha az jól esik. Gyerekkoromban falnak mentem, ha a rokonok körbenyalogattak, ha anyukám puszit akart, azt feleltem (háromévesen), hogy de hát már tegnap is kaptál. Felnőttként is kilométeres volt az intimzónám, óriási távolságot tartottam azoktól, akiket szeretek, de egyáltalán, olyan kevés embert mertem megszeretni... Itt viszont hetek alatt megszoktam és megszerettem a baráti öleléseket, annyira, hogy nem is értem, miből táplálkoztam eddig. Az ölelés táplál, feltölt, erősít. Gazdagít, épít. Más ember lettem tőle.

Egy ilyen végtelen öleléssel köszöntem meg azt az apró ajándékot is, amit az én legkedvesebb itteni barátnőmtől kaptam. Máshogy nem is tudtam volna. Mert ez a fülbevaló sokkal több egy ékszernél, és sokkal drágább nekem. A benne lévő gömb mintázata épp olyan, mintha a gyökerekkel átszőtt földgolyó volna, a másik oldala pedig egy életfára emlékeztet. Kapcsolat a földdel és az éggel, és kapcsolat azzal a nővel, akit elég mélyre ástam az utóbbi pár évben. Tisztára olyan vagy, mint egy nő, nevetett Móni is, amikor meglátott Skype-on, és tényleg, egyre inkább. Tükörbe nem sokat nézek, de helyette mások a tükreim, akiktől mind többször hallom, hogy megváltoztam. Ragyogok. Ez jó. Mert ugye ha csillognak a szemek, kit érdekel, hogy koszos a köröm. .

Amikor ragyogó szemű spanyol barátném, Opal rajtam szemléltette, hogy milyen az introvertált ember, azért elképzeltem az otthoni barátaim és kollégáim arcát, és nagyon nevettem. Nyugi, csak befelé, tudom, hogy egy introvertált ember nem mutatja ki az érzelmeit. De hogy mennyire befordultam az első hónapban itt az ökofarmon, azt jól szemlélteti, hogy mindenki hevesen bólogatott, csak én, az extrovertált ember egykori prototípusa hallgattam. Aztán kimentem meglocsolni a salátáimat, pontosabban az általam ültetett magokat, amikből most még a leglelkesebbek sem látszanak ki a földből. De kezdem megkedvelni őket, gondjukat viselem, figyelek rájuk, szóval van remény, hogy valakik majd nagy örömmel eszegetnek belőlük a nyáron.

Hat hét telt el a kilenc hónapból. Van azért ebben a kilenc hónapban szimbolika, pedig az utazás hosszáról szóló döntés nem volt tudatos. Kilenc hónap egy új élet. Kilenc hónap alatt egy új ember növekszik, elrejtőzve a világ szeme elől. Háromszor három hónap a múlt elengedésére és a jövő felépítésére - és mindez annyira a jelenben élve, amennyire csak lehetséges. Mögöttem egy válás, munkahelyi változások, egy betegség, az apám halála, és mindez akut munkamániával és igen kevés önszeretettel súlyosbítva. Van mit megemészteni, van min változtatni, és van minek megszületnie.

Nos, hat hét bőven elég volt arra, hogy rájöjjek, ez az egész dolog utoljára kényelmes pesti lakásom kanapéján üldögélve és a Margitszigeten kocogva tűnt könnyűnek.

Oké, hajlott koromnak köszönhetően nem vagyok már ennyire naív, könnyűnek azért sosem gondoltam. De amíg nem kezdtem el a saját bőrömön megtapasztalni, hogy mennyire nem az, addig ez az ismeret csak a "szülni fáj, halni pláne, kiugrani az eddigi életedből és elkezdeni egy minden egyes aspektusból újat pedig kicseszett nehéz" jellegű instant bölcsességként pihent a fejemben.

Hétfőn, a közösség "kibeszélőshowja" előtt elmentem futni egyet. A fülemben az Enjoy the Ride szólt, nem először, és nem is utoljára. Kívülről tudom. Mindig így akartam élni. Csak menni előre, élvezve az utat. Sokszor adott lökést. Most mégis egyszercsak gyomron vágott a felismerés: saját félelmeim zárnak be, annyira rettegek a hibáktól, legyen az gyomlálás vagy grammatika, hogy egyszerűen cselekvésképtelen lettem. Már beszélek, de képes vagyok másodpercekig megállni, hogy a helyes múltidőt használjam, és annyira jól akarom a feladatokat csinálni, de közben annyira rettegek, hogy hülyének néznek, hogy természetesen minden nap hibázom valamiben. Szóval igazán szabadnak leginkább akkor érzem magam, amikor kimegyek a tengerpartra futni. Egyedül. Csak én és a gondolatok. Hülyébbnél hülyébb gondolatok, naná. Vagyis a felismerés attól volt igazán fájdalmas, hogy azt is jelentette: épp úgy élek, mint otthon, sőt bizonyos tekintetben még rosszabbul. Bezárkózom, építem a falakat, és kífelé egyre nagyobbnak és erősebbnek tűnök, miközben bent a várban rettegő egérként élek.

De mi a fene történik valójában? Én nem ezért jöttem! És akkor egyszercsak beugrott ez a kilenc hónap dolog. Hol tartok most? A második hónap elején. Ha ez egy terhesség lenne, akkor az első trimeszter első felében járok. Ha elég éber az anya, akkor mostanában tudja meg, hogy valami történik legbelül. De még senki nem tudja rajta kívül. Most kezdődik a fontos emberek bevonása. A láthatatlan titok apránként, napról-napra elkezdi megmutatni magát. Valami elindult, valami növekszik, ami eddig elrejtőzőtt. Mert így volt biztonságos. Ki tudja. Jobb félni, nem...?

Vagyis nincs ebben semmi rendkívüli. Féltem megmutatni magam. Kicsit elbújtam, jól volt ez így. Miközben persze növekedtem, és növekszem most is. Épülök, csak még nem annyira látványos a dolog. Mint a salátáim. Kicsit beszariak, és rajtam kívül nem sokakat érdekel, hogy ott növekszenek egy kiselejtezett fürdőkádban a kertben, de nekem fontosak. Sőt. Most már egészen szeretetre méltóak, akár ez a hathetes egérke a várfalak mögött. És ha én elkezdem megszeretni ezt a rejtőzködő kis jószágot legbelül, előbb-utóbb mások is szeretni fogják.

Én még életemben nem örültem könyvnek annyira, mint a teljesen véletlenül a szobánkban felejtett, La Vida en el Campo című mázsás kötetnek. Nevezett összeállítással könnyedén agyonverhetnék bárkit egy pillanat alatt, de a zord külső mögötti tartalom láttán majdnem elsírtam magam a gyönyörűségtől. Hát ez az, épp erre vártam! Tök egyértelmű ábrák és minden gondosan részletezve az átültetéstől a gereblyézésen át a kecskefejésig: maga a mennyország egy olyan tanulni vágyó együgyű városi léleknek, mint én. És mivel úgy ítéltem meg, hogy ha egy tudást megszerzünk, az nem maradhat csak a miénk, most azt találtam ki, hogy szótárt csinálok. Magyar-angol-spanyol Farmszótár kezdőknek és haladóknak. Na milyen?

Julio, a mi ezermester telepesünk már meg is ígérte, hogy segít, ami már önmagában mókásnak ígérkezik, több szempontból is. Főleg azért, mert Julio maga az andalúz valóság. Jó ötvenes, dörzsölt pasas, aki a legdurvább andalúz tájszólásban tolja bőséges mondandóját. Ezt a dialektust talán úgy tudnám a legpontosabban leírni, hogy képzelj el egy spanyolt, aki tök szépen beszél az anyanyelvén, csak véletlenül egy tojás benne maradt a szájában, emiatt a szavak végét, ahol egyebek között a ragok vannak, nem ejti ki. A közepét is módjával. Szóval a szavak elejéből megpróbálod kitalálni, mit is mond. Izgalmas. De Julio végtelenül jóindulatú és segítőkész. És persze minden hájjal megkent gazfickó, akinek felcsillant a szeme, amikor megemlítettem, hogy mennyire sajnálom, hogy nem tudtam a többiekkel elmenni a folyómenti kirándulásra. Ó, hát ha annyira szeretnék, akkor neki holnap épp arra van dolga, és szüksége lenne egy lányra és egy fiúra segítségképpen: Edre, a sziklamászó angol srácra és rám gondolt, legalább fejleszti az angol nyelvtudását. Szuper, gondoltam én naívan, végre egy jó nap, kellemes kis kirándulás, és ráadásul nem kell a sarat túrni a kertben.

Merthogy az elmúlt időszak jellemzően arról szólt, hogy az esőtől tocsogó földben térdig sárban gázolva nyomorult -- elnézést -- helyes, kiskorú hagymákat, répákat és krumplikat ültetgettünk jobbra-balra, illetve elszántan gyomláltunk. Van ebben valami meditatív, és örülök is, hogy ezt így az emberélet útjának felén végre megtanulom, de azért el tudok képzelni izgalmasabb feladatot. És mivel földmunka után ritkán nyújtanak a magyar és spanyol parasztok, én legalábbis voltam olyan egyszerű, hogy elfelejtettem, pár nap után arra ébredtem, hogy a térdemig tudok lehajolni, ami mögött a combbicepsz és hátizom csúnya rövidülését sejtettem. Mindenesetre azóta komolyan veszem, hogy ez is egyfajta testedzés, amit optimális esetben nyújtás követ, különben sírás lesz a vége.

A lényeg, hogy nagyon fellelkesültem a gondolattól, hogy egy napos és meleg csütörtökön a kert helyett némi kis munkával egybekötött laza túrázásra mehetek jó társaságban, bár hazudnék, ha azt állítanám, hogy volt bármiféle fogalmam arról, mire is készülünk a hegyen. A szavak elejéből arra következtettem, hogy a vízzel csinálunk valamit, no de mit számít, majd kiderül.

Spanyolos tempóval délben már el is indultunk három, szerszámokkal, számomra semmitmondó kütyükkel, szivattyúval és kajával megpakolt hátizsákkal, valamint egy jó tízméternyi, egy-másfél méter átmérőjűre feltekert, tömör műanyag csővel. Julio komoly arccal megerősítette, hogy igen, tényleg a gumicsizma a legalkalmasabb lábbeli erre a kirándulásra, merthogy néha majd muszáj lesz kereszteznünk a folyót. Itt végül is akár már gyanakodhattam volna, de azt hogy mennyire klassz tükörsima talpú gumicsizmában síkos köveken ugrabugrálni, csak akkor mértem fel, amikor az első lehetséges ponton sikerült fenékre ülnöm. Onnantól óvatos voltam. Túlságosan is. Remegő lábbal álltam meg minden nagyobb ugrás előtt, hosszú másodpercekig gondolkodtam a sziklafalak tövében és tetején, hogy hová is kellene lépni, és mibe is kapaszkodjak, hogy szikrányi esélyem legyen a túlélésre, ráadásul jó szokásomhoz híven gondolkodás közben már láttam is magam a tízméterrel (mondjuk jellemzően inkább 50 centivel) alattunk háborgó folyó vérben úszó áldozataként sodródni.

Élénk fantáziám mellett nem sokat segített a lelkemen az sem, hogy a terep tényleg nem gumicsizmára, hanem 100 grammos sziklamászó cipőre volt szabva. Gyönyörű és óriási kőtömbök szegélyezték a folyót, amelynek partján ezer jel emlékeztetett a két héttel ezelőtti áradásra. Egyebek között a mi megrongálódott vízvezetékeink. Merthogy a farm a vizet innen, a torkolattól mintegy három kilométerre, a hegyekben fekvő, sziklákkal körülölelt folyószakaszról nyeri. Az egyetlen erő, ami segít abban, hogy nekünk lent csak a csapot kelljen megnyitni a vízért, a gravitáció.

Nem tudom, pontosan mit is csinál egy pesti vagy madridi vízvezetékszerelő, de hogy a Tarifa és Algeciras közötti nemzeti park területén tevékenykedő kollégájuk, nevezett Julio melója ezerszer izgalmasabb a lakóparki mosogatógép-beszerelésnél, az teljesen nyilvánvalóvá vált abban a bő hat órában, ami ahhoz kellett, hogy a farm vízvezetékrendszerét helyreállítsuk.

Oké, oké, kicsit indokolatlannak tűnhet a többes szám első személy használata, de ugye, ha én nem csinálok olyan mennyei szendvicseket az útra, és nem nyújtogatom olyan ügyesen a szerszámokat a stressztől gyöngyöző homlokú, szorgos férfiembereknek, valamint nem hatok oda egy kicsit az én nehezen körülírható boszorkánytudományommal a sokadjára sem berobbanó szivattyúmotorra, akkor bizony semmire sem mentek volna ezek a jóemberek. Tehát helyreállítottuk a dolgokat, elvégeztük a munkánkat, és boldogan távoztunk. Lefelé már bátrabb voltam, megtanultam Edtől, hogy "sose bízz a fákban, csak a sziklában", Julio pedig mindegyik bátor félméteres ugrásomat egy bravo chica! felkiáltással díjazta.

A vida en el campo, vagyis az élet vidéken egy kicsit más, mint az élet volt a nagyvárosban. De hiába nem találod meg a vidéki élethez szükséges szavakat a spanyol nyelvkönyvekben, hiába gázolsz minden nap térdig sárban, vagy épp térdig folyóban, és hiába ébredsz sajgó izmokkal egy könnyűnek tervezett, folyómenti kirándulós munkanap másnapján, ez az élet mégis, vagy épp ezért, ezerszer szórakoztatóbb. Pláne gumicsizmában.

Ez volt életem leghosszabb hete. Amellett, hogy simán tűnhet hét nap tizenhétnek, az is kiderült, hogy ha ha kívül kerülsz a komfortzónádon, méghozzá kilométerekkel, és az aktuális életed nyomokban sem tartalmazza az eddigi életedet, az elemi tiltakozásra képes késztetni a szervezetet. Persze ha bárki megkérdezte volna, hogy tetszik a dél-spanyolországi ökofarm, ahol a következő három hónapban dolgozni fogok, és hogy vagyok, akkor elszállt hangon áradoztam volna, de sajnos ezzel sem a lelkemet, sem a testemet nem tudtam becsapni.

Szerda reggelre, a harmadik napon úgy ébredtem, mint akin átment egy úthenger, annyira rosszul voltam, hogy csak egy rövid elnézéskérés erejére másztam ki a házból. Az egész napot ágyban töltöttem, és jobb szórakozás híján hiányos spanyol nyelvtudásomat próbáltam olyan praktikus kifejezésekkel bővíteni, mint például "mit gondolsz, hová hányhatok, ha úgy adódik?".

Az első munkanaponom rájöttem ugyanis, hogy ami Pesten még teljesen használható nyelvismeretnek tűnt, azzal itt semmire nem megyek. Túl azon, hogy mocskosul gyorsan, részben andalúz dialektusban beszélnek, a használt szókincs jelentős részét azok az agro-szakszavak teszik ki, amelyeknek pontos jelentésével magyarul sem feltétlenül vagyok tisztában. Így aztán sietve elkezdtem egy saját szótárt írni a kis füzetembe, amely úgy kezdődik, hogy Á mint ásó, és ott végződik, hogy Ty mint tyúkketrec.

Igazából, amikor elhatároztam, hogy januártól egy spanyol ökoközösség önkéntese leszek, sejtettem, hogy lesznek kommunikációs nehézségeim, de ez cseppet sem aggasztott, sőt. Mivel az eddigi életemben pr-esként abból éltem, hogy tudok írni, beszélni és gondolkodni, szükség esetén pedig mismásolni, félrebeszélni és szépre színezni csúnya dolgokat, és mindezt jellemzően és meghatározóan az anyanyelvemen, a gondolatom az volt, hogy az új életem hajnalán majd a csendes és kedves (ühm) lány leszek, aki visszavonul, és végre tökélyre fejleszti nemlétező emberismeretét azáltal, hogy megtanul a nonverbális jelekből olvasni. És akkor ezen a ponton a Jóisten valószínűleg azt mondta: Muhaha.

Szóval az első napon elhatároztam, hogy én nem szeretek spanyolul társalogni. Utálom az érzést, hogy nem értem pontosan a feladatokat, és nem tudok gyorsan válaszolni, így az egyszerűség kedvéért kizárólag angolul voltam hajlandó megszólalni. Jól ellettem volna így végig, de pénteken kaptam egy kisebb fejmosást, ami nagyjából arról szólt, hogy ez nem egy munkahely, hanem egy közösség. és ebben a közösségben meghatározó fontosságú a folyamatos párbeszéd, ami, mint ahogy azt bizonyára észrevettem, spanyolul zajlik, szóval leszek szíves átváltani én is ennek a nyelvnek a használatára. Ezzel az utolsó mentsváramat is kirántották alólam.

Itt vagyok egy országban, aminek távolról sem beszélem úgy a nyelvét, mint ahogyan azt otthon elképzeltem. Belecsöppentem egy közösségbe, ahol senkit nem ismerek. Olyan munkát végzek, amiről csak halvány elképzeléseim és ismereteim vannak. Meggyőződésem volt, hogy a januári nyárba érkezem, ehhez képest nemhogy nem süt a nap, de azóta esik, amióta itt vagyok, és a folyó bőséges vízhozama a torkolatnál lényegében elvágja az egyetlen menekülő útvonalat a tengerpart melletti terepfutó-útvonaltól, amit kinéztem magamnak. Mivel napenergia biztosítja az elektromosságot, és ha nincs nap, akkor ugye áram sincs, este hat után már csak egy hideg vályogházban ülök a sötétben, ahol az egyik szoba padlóján szó szerint átfolyik egy patakocska az esőzésnek köszönhetően, minden a világon vizes, fejlámpával tanulok, és az egyetlen szórakozásom, hogy próbálok tüzet rakni, aztán nem elfelejteni életben tartani a tüzet. Szóval szépíthetném a dolgokat, de a gyönyörű környezet, és a jó levegőn végzett napi 5-6 óra munka feletti örvendezés sem tudta felülírni azt a bizonytalan rossz érzést, ami valószínűleg teljesen természetes velejárója annak, amikor kirúgdaljuk magunkat a saját komfortzónánkból.

Persze több napnyi hányinger és fosás után elkerülhetetlen volt, hogy az én Ági barátnőm kérdését feltegyem magamnak: mitől is fosok? Persze, közvetlenül a folyóvíztől, amit iszom, de hogy valamitől nagyon meg kellene szabadulni, valamit nagyon el kéne engedni, és nagyon tisztulni kellene, az elég nyilvánvalóvá vált. Aztán történt valami.

Szombaton reggel (fél tízkor...) elbotorkáltam a konyha felé az esőben, megálltam a folyó partján, de valahogy furának tűnt, amit láttam. Igen, magasabb volt. De magasabb volt annál is, mint amit félórával előtte, a pisi-sétámkor láttam. Magasabb volt annál is, mint amikor egy perccel ezelőtt elkezdtem figyelni. Basszus. Ez árad. Épp most. Épp itt. Mire felocsúdtam volna, a víz kilépett a medréből, és a következő pillanatban a csinos gumicsizmámban térdig álltam a kiáradt folyóban, ami elképesztő erővel rántotta magával az étkezőasztalunkat, a székeinket, a gázpalackokat, és mindent, ami nem volt rögzítve, márpedig a konyhán magán kívül nem sok minden volt.

És akkor, a legnagyobb káosz közepén hirtelen elkezdtek helyükre kerülni a dolgok. Egyszer csak megláttam az előbukkanó telepesek arcán a kaján mosolyt, kihallottam a laza Buenos Díasukból, hogy na ez a való világ, kislány a nagyvárosból, nem a laptopot ölelgetni heti kilencven órában. Leesett, hogy senki nem kezd azonnal panaszkodni, nem omlanak össze, legfeljebb elkezdik fejben összerakni, hogy mi az, amit ma kell feltétlenül helyreállítani, és mi az, ami ráér "mañana". Ott volt előttem az, amiért jöttem. Hogy van az élet, és van a munka, ami egy ökofarmon egy és ugyanaz. Az életedért dolgozol, de nem a munkádért élsz.

Hétfőn este a jurtánkban megtartott első circulón, ahol mindenki elmondhatja, minek örült és mi bántotta az elmúlt időszakban, vettem egy nagy levegőt, és elkezdtem beszélni: "Ez volt életem leghosszabb hete...", és folytattam nagyjából mindazzal, amit itt az előbb leírtam. Spanyolul. Folyékonyan. Perceken át. Biztosan nem hibátlanul, de amikor a végén felnéztem, megláttam az arcokon a döbbenet mellett az örömöt, és azt, hogy értették, megértettek.

A Guadalmesi folyó elvitte magával az én gátjaim első darabjait is.

Egyetlen masodpercig vegul is allati viccesnek ereztem, hogy az elottem tornyosulo fekete bika hajszalpontosan a spanyol szuvenirekrol ismert pozt vette fel. Aztan a helyzet komikumat felulirta, hogy ez egy nagyon is valodi bika volt, hangyafsznyival nagyobb meretben mint a reg elmult costa bravai nyaralas emlekezetere a kocsi hatuljara ragasztott es ott felejtett matrica-mása, es tortenetesen tiz meterre allt elottem azon a turistautvonalon, amelyen gyalogoltam a farm fele. 

Az ugy volt, hogy felvesznek a varosban, es kocsival elvisznek a farmig, de mivel szep ido volt, es estig nagyon sokat kellett volna varni, felhivtam leendo hostjaimat, hogy elindulok inkabb gyalog azon a bizonyos kellemes osvenyen, amit emlitettek a levelukben. Ugyan a tarifai okokozpontban mondtak, hogy azert van ott szintkulonbseg, es hat nem olyan konnyu az, de lazan legyintettem. que va, mit nekem az a kis seta, kemeny csaj vagyok en.

A varost elhagyva perceken belul a sziklas tengerpart kovein egyensulyozva talatam magam, amivel nem lehet volna semmi baj, ha nincs egy tizenöt kilos hatizsak apro nehezito korulmenykent a hatamon. Kozben azon merengtem, hogy vajon a fogalmaink ternek el ennyire egymastol, vagy szokas szerint sajat, "az elso lehetseges ponton tevedjen el" modszeremet sikerult ismet alkalmaznom. Azt nem tudom, mennyi idő utan sikerült visszatalalnom az osvenyre, de roppant elégedetten es lelkesen folytattam az utamat a szikrázó napsütésben. Ahogy a nagy könyvekben es a bestsellerekben meg van írva, a főhős szíve tele volt hálával, érezte az erőt es a túláradó boldogságot élete ilyen nagyszerűve válása felett, egészen ama bizonyos bikaig. Bátor hősünk persze beszart, es a gyáva kerülőutat valasztotta. A bika méla nyugalommal figyelte, hogyan torom ki hamarosan a nyakam az ötven fokos koves lejton, ahelyett hogy elmentem volna mellette mint minden normális ember. Minden normalis spanyol, pontosabban. 

Bo ket órája mentem, mire megláttam végre a tornyot. Ami ránézésre alig egyórányi járásra volt. A nem különösebben kalandos, de annál kellemesebb tura utan eljutottam a sebteben felrajzolt terkepemen jelzett első hazakig, es akkor ott gondoltam, telefonalok, hogy itt lennek, merre tovább. De térerő semmi. Se a spanyol, se a magyar telefonon. Semmi. Pedig hol volt meg a farm. Végül helyiek szantak meg, akik szornyulkodve bedobtak a mochilamat a teherautoba, es eldobtak a farm bejarataig. Hat megérkeztem. Akkor kezdődhetnek a kalandok.

Ez volt az egyetlen, amit a bambulasbol felocsudva sikerult elkapnom abbol, amit a pap mondott a gibraltari templom deli misejen. Nem ugy terveztem persze, hogy misevel nyitom kilenc honapos utazasomat, de hamar belattam, hogy ha masert nem is, ezert az egy megnyugtato, aldott mondatert nem volt hiabavalo, hogy betertem a katedralisba. 

Azert azt nem mondanam, hogy halalra aggodtam magam: inkabb a vak, mint a vakmero lovak taborat gyarapitom, ami sokat segit ilyen helyzetekben. Vagyis egyszeruen eszembe sem jutott, hogy barmi baj erhet. Pedig elegge megosztotta a kornyezetemet a tervem. Marmint, hogy akkor januartol kilenc honapot Spanyolorszagban fogok tolteni. Siman csak vegyetek ugy, hogy szabadsagra mentem.

Aha, beszelek spanyolul. Sokat felejtettem, de nem lesz gond. (magabiztosan) Ja, itthagyom a meno munkaimat. (lazan) Nem, dehogy felek. (ertetlenul) Aha, egy farmon. Ja, hat tulajdonkeppen siman lehet, hogy kecsket kell fejnem. (elbuvolo humorral) Hogy a farm utan? Nem tom, majd kialakul, csavargok majd az orszagban. (kenyelmesen hatradolve a kanapen) De el kene jutni gyalog Finisterraig. Hogy az mennyi a farmtol? Hm, talan 1300. (tarsalgasi hangnemben) Ah, penzem nem sok van, de az nem szamit. Annyi mindig lesz, hogy tuleljem. (tapasztalattal)

Szoval a sok, elmeallapotomban ketelkedo kerdes es a leggyakrabban elhangzo reakcio (haat, irigyellek a batorsagodert) utan azert jol jott ez az egy mondat a paptol. De masnap, amikor nekilodultam a gibraltari sziklanak, es megindultam felfele, egy pillanat alatt egyertelmuve valt, hogy a helyemen vagyok. Ujra. A leirhatatlanul tiszta levego, a rengeteg zold azt a szabadsagot adta egy masodperc alatt, amit Pesten kizarolag egy szigetkornyi futas tudott legalabb nehany percre megkozeliteni, es amit ebben a melysegben utoljara Eszak-Spanyolorszagban ereztem. En itt vagyok szabad.

Tudom, hogy az elet a komfortzonan tul kezdodik, es tudom, hogy en most nem kicsit fogom elhagyni a komfortzonamat. Tudom, hogy egy okofarmon dolgozni nem kisasszony-elfoglaltsag. Tudom, hogy a gyaloglastol vizholyagjaim lesznek, es tudom, hogy tobbet fog fajni a lelkem, mint a labam. Es tudom, hogy most rizsazhatok itt arrol, hogy milyen elkepzeleseim vannak, valojaban meg csak nem is sejthetem, mi var ram. De jo lesz. Erzem.

Egy fenet erzem: tudom.