Meridát látni kell. Extremadura fővárosának mindössze 56 ezer lakója van, ami magyar viszonylatban kisváros, itt viszont, ahol 1200 fős falvaknak majdnem akkora sportcsarnoka van, mint a Fradinak, és a 200 lelkes településeken is van minimum három kocsma és két bolt, és az a kétszáz ember este nyolctól mind ott nyüzsög a három kocsma környékén a főtéren és az utcákon, szóval itt egy Merida méretű város igazi metropolisz.

Akármerre is indulunk el a dél-spanyolországi városban, mindenhol - de tényleg mindenhol - római emlékekbe fogunk belefutni. Az időszámításunk előtt 25-ben alapított Emeritus Augusta eredetileg nyugdíjasotthonnak épült: ide költözhettek Augustus császár hadseregének szuperveteránjai. Egyébként az Unesco sem sokat vacakolt, a város összes római romja, úgy ahogy van, a világörökség részét képezi. Ha történetesen a Via de la Platán zarándokolunk, a Puente Romano hídon keresztül gyalogolunk be a település belvárosába. A világ leghosszabb épségben megmaradt római kori hídja tökéletes állapotban van.

A helyzet az, hogy sok kilométer legyaloglása után a legporosabb faluba is élmény megérkezni, csak legyen egy árnyékos kocsma az első száz méteren, de azért ahogy osztrák zarándoktársammal végigporoszkáltunk a 790 méteres, 2000 éves hídon egy-két elhaló whao elhagyta a szánkat. A Guadiana folyót áthidaló és a egyetlen megmaradt mór építészeti emlékbe, a kilencedik században épült hatalmas Alcazaba erődbe bevezető hídat 1993 óta már csak a gyalogosok használhatják. Az erődnél kiderült, hogy a legpraktikusabb, ha egyetlen 12 eurós általános belépőt veszünk, amivel a város minden római emlékét meglátogathatjuk. Már ahová van belépő, mert például a Diana templomot vagy a Csodás Vízvezetékhídat, vagyis a városba egykoron öt kilométer távolságból ideszállító akvaduktot természetesen ingyen és bármikor megnézhetjük. A helyiek, ahogy a kép is igazolja, előszeretettel használják a környező parkot sportolásra, és igazuk is van. Másfél napom volt végül Meridára, ahol nem zarándokszálláson aludtam, hanem Carmennél, aki rutinos couchsurfer vendéglátó, és semmi problémát nem jelentett számára, amikor feldobtam, hogy esetleg maradnék még egy éjszakát. Egyébként magamban felujjongtam, amikor a házból kilépve, száz méterrel arrébb megpillantottam a kedvenc sárga nyilamat, ami a Via de la Plata nyomvonalán túl ezúttal azt is jelentette, hogy legalább két kilométerrel kevesebbet kell majd az indulás reggelén megtenni.

És ugye az ember már csak ilyen spórolós ösztönállattá válik, ha 1500 kilométer legyaloglása a terve. Az első délután mindenesetre fájós lábbal is elindultam, mert hát az idő nem volt sok még így se erre a városra. Az Alcazabában kezdtem, majd... száz méterrel később zarándokokba futottam bele, akik épp tinto de veranót ittak, így aztán, nos, a város többi része másnapra maradt. A következő reggel már tízkor úton voltam, kezdve a város védőszentjének Szent Euláliának ajánlott, negyedik században épült, majd többször átépített bazilikánál és annak kriptájánál, és folytatva a többi belépős helyen. A Circus Maximus egyike a világ legjobb állapotban fennmaradt római lóversenypályáinak, itt a Ben-Hurból jól ismert szekérversenyeket rendeztek egyebek között, 30 ezer néző előtt. Mit is mondhatnék, valami marha nagy, négyszáz méter hosszú, és bár erős kísértést éreztem, hogy körbejárjam, gyors fejszámolás után úgy döntöttem, hogy ezt az egy kilométert most elengedem az így is folyton kesergő bokáimnak. Az amfiteátrum és a színház egy helyen van, ma nyaranként népszerű előadásokat rendeznek itt, de amikor ott voltam, csak egy zajos és népes iskoláscsoport örjöngött a színpad körül, így sietve átengedtem nekik a terepet. Nagyjából ennyi fért bele ebbe a másfél napba, ennél jobban nem akartam megerőltetni a lábaimat.

Következő délelőtt Aljuacénig jutottam, és útközben még láttam azt a tavat, amelyből egykor a víz jött Meridába öt kilométerről. Mivel a tóban lehet csónakázni és nyáron fürdeni is, felettébb nagy népszerűségnek örvend a meridaiak és persze a zajos és örjöngő gyerekcsoportok körében, de azért biztos klassz lehet. Ha hideg lenne, most például el tudnám képzelni, hogy áztatom benne a lábamat