Milyen szomorú, amikor egy barát elmeeeeegy, ne menj, ne meeeenj, jó baráááát! Julio dala akkor is meghatott, ha mindannyian nevettünk rajta. Hatan ültünk a tűz körül az utolsó estémen, barátok, akiket három hónapja vagy még annyi ideje sem ismertem, de mégis a legfontosabbak voltak ebben a 11 hétben. Ahogy én is, ők is csak két napja tudták meg, hogy ezen a szombaton elköszönök a farmtól, ahol január óta éltem.

Egy héttel korábban még én is azt hittem, hogy legalább április közepéig maradok. Talán tovább. Szerettem ott lenni. Engem is szerettek, persze az ember népszerűségének meglepően jót tesz, ha kecskesajtokat és sütiket gyárt napestig. Azon a péntek délutánon befejeztem az apukámról szóló írást, becsuktam a laptopot, és beugrottam a furgonba, hogy minél előbb Tarifába érjek. Ahogy megérkeztem, már hívtam is a nagyikámat, akit hetek óta nem tudtam elérni telefonon. Nem gondoltam én semmi rosszra, a nagyik mindig heroikus küzdelmet vívnak a mobilokkal, de azért már szerettem volna hallani, hogy minden oké. Kórházban vagyok, mondta, ahogy beleszólt a telefonba... Este anyukámtól megtudtam a részleteket. Rák. Megint. Megint.

Hazudhatnám, hogy azonnal tudtam, hogy haza kell mennem. De nem. Egy napig vívódtam. Menni is akartam, és nem is. Igenis ott motoszkált a fejemben, hogy úton vagyok, nem vagyok kész, nem állok készen arra, hogy hazatérjek. Az éjszaka nem aludtam. Beszéltem egy-két baráttal. Másnapra aztán világossá vált, amit a lelkem mélyén az első perctől éreztem: egyetlen helyes döntés van, csak egy. Menni. Vele lenni.

Így aztán megvettem a repjegyet. Indulás előtt még szedtem néhány mandarint és naspolyát, lefényképeztem a salátákat a kertben, és megölelgettem mindenkit. Julio a lelkemre kötötte, hogy adjam át az ő ölelését a nagyimnak külön is, Alicia pedig bevitt a buszhoz. Vasárnap délután Guadalmesi mandarinjai már Egerben voltak. Egy hetet voltam otthon, az anyukámon és a nővéremként szeretett unokatesómon kívül nem találkoztam senkivel, egymásra figyelhettünk a nagymamámmal, aki a legkeményebb, legerősebb asszony a világon. Beszélgettünk. Apáról, nagyapusról, életről, háborúról, halálról. Minden úgy van jól, ahogy van, mondta nem is egyszer. Amikor csak lehetett, bebújtam mellé az ágyba, és fogtam a kezét.

Visszafelé már tudtam, nem szakítottam meg az utamat. El volt ez rendelve, és jól volt ez így, ahogy volt. És az út most folytatódik. Vagyis bizonyos szempontból most kezdődik. Most, hogy elhagytam a farmot, az „inkubátoromat”. Camino, de kicsit más, mint négy évvel ezelőtt, amikor a francia utat bejárva gyalogoltam Pamplonától Santiagóig. Most nem sietek. 1500 kilométer választ még el Finisterrától, de a kilométereknél fontosabb, hogy kikkel és miért találkozom. Van időm menni, van lábam gyalogolni, van fülem hallgatni, van szám megosztani. Minden úgy van jól, ahogy van.