Ayudaaaa! – kiáltottam először halkan, másodjára pedig, némi hezitálás után úgy, hogy a jurta körül dolgozók közül legalább egy ember tényleg meg is hallja segítségkérésemet. Kettő perccel előtte még nagyon magabiztos voltam. Lazán összegyűrtem a jurtát takaró mintegy 100 m2-es fekete fóliát, és megindultam vele a mező felé, hogy ott egy kicsit kiterítsem száradni. Oké. Nem voltam teljesen biztos abban, hogy jó ötlet. És majdnem, majdnem megkértem valakit, hogy segítsen, mert túl nehéz, nincs rajta fogás, és kezelhetetlen egyedül. De aztán persze nem. Megy ez nekem egyedül is. A rögtönzött hídra lépve viszont már egészen pontosan tudtam, hogy mi fog történni a következő másodpercben. És lassan, olyan végtelenül lassan, mintha egy lassított filmen láttam volna magamat, már dőltem is el.

Amikor valaki egy hatalmas fekete fólia biztos takarásában fekszik az árokban, két lehetősége van: kétségbe esik, vagy elkezd nagyon röhögni saját bénaságán. Én hasonló helyzetben mindig az utóbbit szoktam választani. Így aztán feküdtem a fólia alatt, alattam víz és szederbokor-nyúlványok ezer tüskével, mellettem a nem várt izgalmak folytán harsányan kuruttyoló varangyok, jó egy méterrel felettem pedig Ali és Julio, és alig tudtam válaszolni a kérdésükre a nevetéstől. Igen, tényleg itt vagyok, bár nem látszom, és igen, jó lenne, ha segítenének, például leszedni rólam a fóliát, hogy ki tudjak mászni. Rendben, belátom. Néha nem megy egyedül.

Egy évvel ezelőtt ilyenkor, majd két hónapon keresztül volt egy rituálém. Rákban haldokló apámat ápoltuk otthon, 120 kilométerre Budapesttől. A sors ajándékaként megtehettem, hogy csak annyi munkát vállaljak el, amennyit képes vagyok kezelni ebben a helyzetben, de így is legalább egyszer egy héten vissza kellett jönnöm Pestre. Apukám kemény ember volt. Soha nem panaszkodott. Tulajdonképpen nem vett tudomást arról, hogy beteg, de igyekezett mindent bepótolni, amit elmulasztott. Szeretetet, családot, élményeket. Azt hiszem, élete legszebb két éve volt az utolsó két év. Az utolsó két hónapot is beleértve, amikor embertelen kínokat élt át, de ha kérdeztem, mindig azt mondta, jól vagyok, kislányom. És ugye, ha ő azt mondja, jól van, akkor én nem sírhatok akkor sem, ha belül apró darabokra szakadok szét. Ezért amikor egy héten egyszer mosolyogva elköszöntem a családtól, mondtam valami vicceset a papámnak, és autóba szálltam, a falu határában mindig betettem a cd-lejátszóba ugyanazt a lemezt, és teljes hangerővel elindítottam a Sometimes you can't make it on your own című U2-dalt. És együtt sírtam, üvöltöttem Bonóval, hogy na figyelj, nem, néha nem csinálhatod egyedül. Sem te, apa, akármilyen erősnek vallod is magad, sem anya, a másik keményfejű, sem én, a harmadik, sem senki. Néha nem.

Nekem a világ egyik legnehezebb dolga azt mondani: segítség. Kérlek, segíts nekem. Kérlek, segíts, mert egyedül nem boldogulok. Segíts, mert szükségem van rád. A kezedre, hogy együtt vigyük a fóliát, és ne az árokban kössek ki, a füledre, hogy meghallgass, a szavadra, hogy megértselek téged és magam. Kérlek. Segíts. Mégis.

Apám végül nem halt meg. Soknapnyi, morfiummal enyhített szenvedést követően egy májusi szombat délutánon otthagyta az ágyon csontsoványra fogyott testét, miközben hárman álltunk mellette, a nagymamám, az anyukám és én. Az utolsó heteiben megengedte – nem nekünk, magának – hogy segítsünk. Átmenni. Azon az árkon. Ezekben a napokban már nem tudott beszélni. De szavak nélkül is megtanította még a két legfontosabb dolgot: az egyik, hogy van feltétel nélküli szeretet, és nem kell kiérdemelni. A másik, hogy a halál nem létezik. Miközben két éven át görcsöltem azon, hogy az én keveset lelkiző apámmal valahogy meg kellene osztani az én instant bölcsességeimet a szenvedésről, sorsról és halálról, a végén kiderült, hogy semmit nem tudtam mostanáig. Amikor az itthagyott testét elvitték, ragyogott a szivárvány az égen. Az apám ott állt mellettem, nyomott egy barackot a fejemre, és azzal a kamaszos mosolyával azt mondta, na, kislányom, ehhez mit szólsz? Halál nincs. Amit annak hívunk, csak egy vizesárok, amin át kell lépni. És sokkal, de sokkal könnyebb, ha van, aki fogja közben a kezedet.

Nem estem nagyot végül, lehetett volna rosszabb is. Például ha a másik irányba érkezem, egyenesen a békákra. Pár órával később már hármasban poroltuk a hatalmas szőnyegeket két ujjongó spanyollal, akik egyszerűen imádják az ilyen jellegű mókákat, és soha, semmiképpen nem csinálnának egyedül semmit. Miért is tennék, amikor együtt feleannyi fáradtság, duplaannyi szórakozás, ráadásul megbeszélhetik az élet nagy dolgait, és kitárgyalhatják jelenleg nyolcfős minifalunk minden izgalmas eseményét. Holnap például azt, milyen volt, amikor a mi magyar lányunk már megint egyedül akart ügyes lenni, aztán röhögve kiabálta a fólia alól, hogy Ayudaaa!