Jóformán minden szavam hamis vagy pontatlan lesz, ahogy kimondom, ugrott be a malagai reptér méregdrága kávézójában valamikori blogom egyik ottliki mottója. Megint nem tudtam a véletlen számlájára írni, hogy a granadai egyetemista Gergővel a tarifai első találkozás után a pozsonyi reptéren futottam össze újra, és aztán nem a spanyol élményekről, hanem Umberto Ecóról és az elbeszélés nehézségeiről beszélgettünk.

Szóval nem csak azért hallgattam három héten keresztül, mert haza kellett mennem, és utaztam, és két hete járom a sajátos kanyarokkal tarkított Camino de Santiagót Malagától, és minden nap máshol és másnál alszom. Hanem azért, mert egyre többször éreztem azt a régi félelmet, hogy nem jó, amit írok. Ami nem jelenti azt, hogy nekem nem fontos, hogy leírjam, és azt sem, hogy nem tud adni annak, aki olvassa. Tudom, hogy ad. És rengeteget kapok a visszajelzésekből. Csak annyit jelent, hogy amit írok, nem jó. Nem pontos. Nem igaz. Hogy játszom a szavakkal, hogy sémákkal dolgozom, hogy instant bölcsességeket írok reflexből. Pont mint pr-es koromban.

Az van, hogy most is csak hangosan gondolkodom, nem tudom, mi fog változni ezzel. Mindenesetre már két hete úton vagyok, és bár igyekszem úgy-ahogy, néha csak fejben, néha egy szuszra írásban is dokumentálni az élményeimet, összefüggő szöveget nem sikerült kiizzadni magamból, és ennek részben a fenti felismerés is az oka.

Ami miatt most mégis kinyitottam a laptopot, az a megosztás öröme. Vagy kötelessége, hogy pontosabb legyek. Mert akárhogy is érzem magam most írás közben, ha nem osztom meg azokat a csodákat, amelyek egyetlen apró változásnak köszönhetően történtek velem, épp a legfontosabb dolgomat nem teszem. Oszd meg! Ez most a mottóm, azt hiszem, átírom a couchsurfing.org adatlapomon is. Ha már.

És ez az apró változás a bizalom. Nem vakbizalom, csak nyitott szem és szív. Sok mosolygással, sok beszélgetéssel. Werner, az első zarándoktársam, akit Algodonales után ismertem meg, félóra után csak annyit mondott: nem tudom rólad elképzelni, hogy a farmon hallgatag voltál, és én jót nevettem, ezúttal hangosan, boldogan. A világ rendje helyreállt, újra be nem áll a szám, és néha magam is meglepődöm, mennyit fejlődött három hónap alatt a spanyolom.

Hát most mit is mondhatnék, amikor eddig minden este volt hol lefeküdnöm, bár nem egyszer csak az itt rendesen fél nyolckor kezdődő esti mise végére estem be a faluba, és még egyetlen fillért sem fizettem szállásért, hogy ha szomjas vagyok, perceken belül kapok vizet, vagy épp sört, esetleg vörösbort limonádéval, az új kedvencemet, ha éhes vagyok, van mit ennem, és nem költök szinte semmi pénzt közben. Csak elmesélem a történetemet, és őszinte kíváncsisággal meghallgatom mások történeteit. És kérdezek, sokat. Nem google-ban nézem meg, mit érdemes megnézni, hová érdemes menni, hanem megkérdezem a helyi kocsmárost vagy a szállásadómat. És amim van, megosztom. Könnyű szívvel adok oda mindent, és ilyen könnyen kapok is meg mindent, amire szükségem van. Tegnapelőtt részben a leírhatatlan fáradtságtól, részben a végtelen hálától elsírtam magam a Dos Hermanas-i templomban. Mert bár még mindig nem tudom, ki is az pontosan, akitől kérek, és kitől kapom meg, bármit is kérek, de hogy itt van, és pont úgy hordoz körbe a tenyerén, ahogy azt tavaly nyáron láttam egyszer, amikor ez az út először megszületett a fejemben, az most már egészen bizonyos.