Kicsit megégett a hajam – mondtam a vállam felett a régi malom ajtaján belépő Mimának, miközben a negyedik tepsi süteményt szedtem ki a tűzforró kemencéből. A pici lány megállt velem szemben, hóna alatt a húszkilónyi bedagasztott kenyértésztával, rámnézett, és egészen őszintén válaszolt: Figyu, az a helyzet, hogy nem kicsit...

A sok hétnyi esőzés után szerdán végre kisütött a nap. Kedden még elszántan rámoltunk el a folyó útjából, mert minden jel arra mutatott, hogy ismét ki fog önteni, de végül megúsztuk az áradást. Az elmúlt időszak krízisei és változásai kicsit megnyomták a csapatot, ráadásul az eső miatt napokon át újra áram és fény nélkül voltunk, így aztán tényleg megváltás volt az időjárás jobbra fordulása. Ezen a meleg és napsütéses délelőttön ketten dagasztottuk a kenyeret. Szombaton tartjuk az első idei egynapos kurzust a farmon, a résztvevők pedig a mi kenyerünket és sajtunkat fogják enni, ami kicsit másféle, komolyabb felelősség. A kecskesajt az én dolgom, így a kádnyi tészta mellett még rám várt a hat liter frissen fejt tej is, emellett csináltam két tepsi túrótortát és két kiló pogácsát is magunknak. Ha már begyújtjuk a kemencét.

A farm területén, a magasról alázúduló és bővízű folyó mellett valaha malom volt, a környékről az emberek ide hordták a búzát őrölni. Nyolc évvel ezelőtt, amikor a mostani tulajdonosok megvették a telket, az egykori malom romjai mellett már csak egy régi lóistálló maradványai őrizték a múltat a sokméteres, dzsungelsűrűségű gaz mélyén. A házaspár nyolc év alatt építette fel sok száz önkéntes segítségével ezt az ökofarmot, és ezekben a napokban végezzük az utolsó simításokat a régi malmon. Mire beköszönt a nyár, itt lesz az új konyha és közösségi központ. De a kemence már egy éve működik. Háromszáz fokon. És miközben a házunk felé ballagtam, már sejtettem, hogy ez a hőfok valószínűleg nem tett jót a hajamnak

Beléptem a mosdóba, vettem egy nagy levegőt, és belenéztem a tükörbe. Nyugtáztam, hogy egyébként már nagyon hosszú a hajam. És újra göndör. És eléggé őszülök, főleg elől. Továbbá, hogy a valamikori frufrum első vonalából nagyjából három centi maradt. Két évvel ezelőtt ilyenkor is a hajam összhossza volt ennyi, fiúsan rövid, tépett és vasalt frizurámhoz gondosan füstösre festett szemeket viseltem, és elszántan emelgettem a súlyokat a konditeremben. Néztem az erősen átalakult hajam a tükörben, és Szilvire gondoltam, akivel akkoriban együtt készültünk az edzőképzős vizsgára, és együtt róttuk a margitszigeti köröket is világmegváltó beszélgetéseket folytatva. „Július 22-én? Te komolyan július 22-én születtél, Mária Magdolna napján, és képes vagy ezt csinálni magaddal?” - meredt rám a elképedve. „Na, jól van. Ha levizsgázunk, és sikerül, ígérd meg, hogy elkezded növeszteni a hajadat. És nem fogod kiegyenesítetni sem, oké, szépségem?” Lazán mondtam nanát, mert olyan reménytelennek tűnt, végül persze levizsgáztunk, és persze sikerült. És bár én nagyon szerettem a rövid hajat, nem mondhattam, hogy bocsi, de mégsem. Szóval a hajam elkezdett nőni, és göndörödni.

Bevizeztem a kezem, és nagyon nyugodtan nekiálltam simogatni a hajamat, hogy kiszedjem a megégett szálakat. Ha otthon történik, régen elsírtam volna magam. Most eszembe se jutott sírni, pedig tíz perc elmélyült fésülgetés után félmaroknyi haj maradt a tenyeremen. Nem olyan vészes, vigasztaltam a tükörképemet kicsit közelebb hajolva. Kidobtam a hajamat, kezet mostam, és indultam vissza, hogy megcsináljam a sajtot is, köztük egy szárított paradicsomos piros és egy petrezselymes zöld adagot a pénteki nemzeti ünnep és a kurzus osztrák előadója tiszteletére. Mima kérdőn nézett rám. Ne aggódj, nincs baj, mondtam nevetve. Alapvetően az ősz hajszálaim égtek meg, szóval asszem most fiatalodtam öt évet egy pillanat alatt. És még így is maradt elég: évből és hajból is.