A leghosszabb spanyolországi Camino de Santiago útvonal 1000 km-es hosszával a Via de la Plata, amit általában és hibásan Ezüst-útnak fordítanak. Az egykori római kereskedelmi útvonal neve valójában a latin plattus, a köznapi latinban plataként hangzó szóból, más források szerint a hasonló jelentésű arab balatából ered, amely kb. széleset, laposat, itt kövezett, széles utat jelent. Eredetileg Meridát és Astorgát kötötte össze kereskedelmi céllal, de a korai keresztény időktől használták zarándokútvonalként is mindazok, akik Dél-Spanyolország vagy Észak-Afrika, esetleg más európai mediterrán ország felől szerették volna elérni Szent Jakab sírját a félsziget észak-nyugati sarkában fekvő galíciai Santiago de Compostelában. Ma az N-630-as számú autóút vezet párhuzamosan a régi római úttal és a zarándok-caminóval.

A mai Via de la Plata leggyakoribb kiindulási pontja Sevilla. Sokan félútig mennek, a camino egyik legjelentősebb városáig, Salamancáig. A világörökség részeként nyilvántartott út az andalúz fővárostól Zafrán, Meridán, Caceresen, Salamancán, Zamorán és Astorgán át kanyarog, jellemően hegyes-völgyes tájakon, és így éri el Santiago de Compostelát. A zarándokok Astorga előtt választhatnak: mehetnek Astorga felé, és folytathatják utukat a manapság már talán túlságosan is népszerű ún. francia caminón, vagy mehetnek a Camino Sanabres nevű, Galícia déli részén vezető úton. Mindkettő nagyjából 1000 km megtételét jelenti Sevillától.

Nagyjából 6-8 hetet kell rászánnunk erre a zarándoklatra, ha sem rohanni, sem túlságosan sokat szöszmötölni nem akarunk. Ez napi átlagban 25 kilométer gyaloglást jelent, amit egy egészséges ember különösebb felkészülés nélkül is tud teljesíteni – ha fejben ott van, és valóban végig akarja járni az utat. Tudom, hogy sokan, akik megtették valamelyik caminót, szeretik felnagyítani a teljesítményt, de most, vagyis a második utam közben is azt érzem, hogy semmiféle emberfeletti képesség nem kell hozzá. Fájni fog, az tuti, de simán meg tudja csinálni a nyolcvanéves éppúgy, mint a túlsúllyal, vagy ízületi gondokkal küzdő zarándok, és fel fogja adni a legfittebb huszonéves is, ha nem tudja elfogadni az úttal járó fizikai vagy lelki fájdalmakat.

Ennyi kitérő után vissza a VDLP-hez: az út jelentős részben nagyon jól el van látva a klasszikus sárga nyilakkal, de Plasencia környékén azért akadnak zavarbaejtő pontok. Ökölszabályként elmondható, hogy általában északnak tartunk :), és ha nincs jelölve egy útelágazásnál a caminó, akkor mehetünk bármelyik irányba, mert előbb vagy utóbb ugyanoda lyukadunk ki. A jelölés – a sárga nyilakon kívül, ami mindenhol egyforma, és a helyi camino-barátok lelkes munkájának köszönhető - itt is tartományonként változik. Határozottan nem praktikus nyáron, július-augusztusban elindulni: nem véletlen, hogy az andalúz és extremadurai vidéken nincs ember az utcán délután. A hőség ugyanis valóban elviselhetetlen. Az egyik szálláshelyen mesélte a tulaj, hogy nyáron a földeken a munkát reggel négykor kezdik fejlámpával és legkésőbb délben, de inkább előbb be is fejezik, mert déltől egészen estig nem lehet megmaradni szabadtéren, ahol gyakran árnyékban is negyven fok van. A francia úttal szemben itt egyáltalán nincs tömeg a legnépszerűbb időszakokban, vagyis április-májusban és ősszel sem. Ennek megfelelően az infrastruktúra is gyérebb, vagyis például kevesebb a szállás, és előfordul, hogy harminc kilométert kell gyalogolni a következő faluig (és kocsmáig), de ennek megfelelően sokkal kevésbé komercializálódott.

Hátrányként talán azt tudnám mondani a hozzám hasonló kultúr-caminósoknak, hogy például hiába találunk szinte minden faluban egy bámulatos román, gótikus vagy reneszánsz templomot, nem fogunk tudni bemenni, mert csak az esti mise alatt tartanak nyitva, amikor mi ugye már általában nem vagyunk úton, vagy épp jól megérdemelt sörünket fogyasztjuk a helyi bárban. Ide tartozik, hogy az egész út bővelkedik az elmúlt kétezer év történelmi emlékeiben: Santiponcében és Méridában a római uralom nagyon jó állapotban fennmaradt építményeit láthatjuk, Cáceres és Plasencia gyönyörű középkori óvárosáról nevezetes. Kastélyok és katedrálisok mellett a tájról sem feledkezhetünk meg: tavasszal mindent elborítanak a virágok, és bár igen sok hegyen-völgyön kell átjutnunk, mire elérjük célunkat, de a csúcscsoki és a látvány mindenért kárpótol, bármennyire is utáltam ezt a közhelyet a felfelé mászások közben.

Magyarok egyáltalán nincsenek az úton, ezt már így hat hét után ki merem jelenteni. Egy-két szálláson emlékeztek úgy, hogy volt már magyar zarándokuk, de csodaszámba megy. Pedig nagyon jó lenne, ha jobban megismernénk ezt az utat. Azért is, mert míg az észak-spanyolok meglehetősen zárkózottak, itt délen az igazi nyílt és melegszívű andalúzokkal indíthatjuk az utunkat, akik tényleg ott segítenek, ahol tudnak, ráadásul nagyon jó a humorérzékük. Igaz, spanyolul kívül nem nagyon beszélnek más nyelvet, így egy alapszintű spanyol nélkül kicsit macerás boldogulni. De azért működik, német zarándoktársam a mucha' gracia'-tól a vino tintoig terjedő szókincsével és rengeteg mosollyal is remekül megértette magát. Mindenesetre hamarosan összerakok egy praktikus magyar-spanyol zarándokszótárt, ha van rá igény :)