Gondolj arra, hogy mennyi leendő pillangónk van... – próbáltam kicsit jókedvre deríteni Aline-t, miközben az ágyon térdelve dobáltuk ki a hernyókat a lakókocsi apró ablakán. A furgonban négyen készülődtünk alváshoz az egyetlen, mintegy 140 centi széles ágyon, amit, csakúgy mint az egész várost, korzónak használtak a bársonyfinomságú, barna jószágok.

Talán a hernyórajzással közelgő tavasz, talán a bódító virágillat, de azt hiszem inkább az előző héten vigasztalanul ömlő esőnek is köszönhető levertség vett rá az első igazi lázadásra. Úgy döntöttünk a lányokkal, hogy kicsit kimenőre megyünk, és csak két nappal később térünk vissza a farmra.

Úgy döntöttünk? Nem volt azért az olyan egyszerű döntés. Lelkem mélyén rebellis vagyok. Voltam, pontosabban. De a középiskola alatt felébredő, és azóta elhatalmasodó megfelelési vágy már régóta erősebb bennem, így komoly lelkiismereti problémát jelentett, hogy most úgy döntsek, ami kivételesen nekem jó, nem pedig aszerint, amit elvárnak tőlem. Márpedig olyan meglepően elszántan vágytam a kötöttségek nélküli szabadságra, hogy végül utolsóként rábólintottam a maradásra. Mint később megértettem, az egyensúly miatt kellett így dönteni. Ne mondj le semmiről, mert ki amiről lemondott, abban elszáradt. Csendre vágyom és békére, nő akarok lenni és kapcsolatban lenni a természettel, de engedem magamnak, hogy néha zajos legyek és harcias, máskor pedig hagyom, hogy a férfierő vegye át bennem az uralmat, és élvezem, amikor körülöttem nyüzsög egy város. Így teremthetem meg magamban lassan-lassan az ellentétek nyughatatlan vonzásán és taszításán nyugvó harmóniát. Legalábbis ezt remélem.

Amúgy nem csináltam semmi különöset a városban az ajándék két napon. Írtam, olvastam. Lélegeztem. Napoztam a tengerparton. Felhívtam a barátaimat skype-on. Néztem az embereket. Élveztem a semmittevést. Kimenőt kapott az állandó görcsben lévő csuklyásizmom is, elkezdett puhulni és tisztulni a bőr a tenyeremen, feltöltődtem és telítődtem. Beszélgettem. Meglepetten vettem észre, hogy már képes vagyok tudatosan kiszállni olyan beszélgetésekből, amelyek lehúznak, és nem építenek, és hogy mielőtt kinyitnám a számat egy pletykára, már át tudom gondolni, hogy amit mondani akarok, az valóban fontos, jó és igaz-e. S ha csak egy belső kérdésre nem a válasz, akkor a szám csukva marad.

Meg egyébként is. Az anyanyelvem híján ugyanis már nincs azonnal a nyelvemen egy csípős riposzt bármire, gondolkodás nélkül, és ez nagyon tudatossá tudja tenni a kommunikációt, és bölccsé a meggondolatlant. „A hullámokat az számlálja, aki a sötétben hallgatja a hullámverést, nem az, aki látja a tengert...”. Amikor először szólaltam meg magyarul az utcán közel két hónap után, a torkomban dobogott a szívem. Két itt élő nigériai lány kért meg, hogy mondjak valamit, mert soha nem láttak magyart, és fogalmuk sincs, milyen nyelv ez. Hogy miért pont Weöres Sándor jár a fejemben hetek óta, és miért pont ezt a két sort osztottam meg az ámulva hallgató lányokkal, nem tudom. De azt igen, hogy hirtelen beugrott, amit egy barátnőm mondott, mielőtt elindultam volna: nem az ország fog hiányozni, szívem, hanem ez a mátrix; a sarki bolt, az ismerős illatok, az hogy itt vannak azok, akik félszavakból is értenek. És tényleg.

Úgyhogy nem kérdés, hogy a kilenc hónap végén hazamegyek. Addig pedig számolom a hullámokat, és örülök a tavasznak. Hernyóstul, esőstül, pillangóstul.