Amikor ragyogó szemű spanyol barátném, Opal rajtam szemléltette, hogy milyen az introvertált ember, azért elképzeltem az otthoni barátaim és kollégáim arcát, és nagyon nevettem. Nyugi, csak befelé, tudom, hogy egy introvertált ember nem mutatja ki az érzelmeit. De hogy mennyire befordultam az első hónapban itt az ökofarmon, azt jól szemlélteti, hogy mindenki hevesen bólogatott, csak én, az extrovertált ember egykori prototípusa hallgattam. Aztán kimentem meglocsolni a salátáimat, pontosabban az általam ültetett magokat, amikből most még a leglelkesebbek sem látszanak ki a földből. De kezdem megkedvelni őket, gondjukat viselem, figyelek rájuk, szóval van remény, hogy valakik majd nagy örömmel eszegetnek belőlük a nyáron.

Hat hét telt el a kilenc hónapból. Van azért ebben a kilenc hónapban szimbolika, pedig az utazás hosszáról szóló döntés nem volt tudatos. Kilenc hónap egy új élet. Kilenc hónap alatt egy új ember növekszik, elrejtőzve a világ szeme elől. Háromszor három hónap a múlt elengedésére és a jövő felépítésére - és mindez annyira a jelenben élve, amennyire csak lehetséges. Mögöttem egy válás, munkahelyi változások, egy betegség, az apám halála, és mindez akut munkamániával és igen kevés önszeretettel súlyosbítva. Van mit megemészteni, van min változtatni, és van minek megszületnie.

Nos, hat hét bőven elég volt arra, hogy rájöjjek, ez az egész dolog utoljára kényelmes pesti lakásom kanapéján üldögélve és a Margitszigeten kocogva tűnt könnyűnek.

Oké, hajlott koromnak köszönhetően nem vagyok már ennyire naív, könnyűnek azért sosem gondoltam. De amíg nem kezdtem el a saját bőrömön megtapasztalni, hogy mennyire nem az, addig ez az ismeret csak a "szülni fáj, halni pláne, kiugrani az eddigi életedből és elkezdeni egy minden egyes aspektusból újat pedig kicseszett nehéz" jellegű instant bölcsességként pihent a fejemben.

Hétfőn, a közösség "kibeszélőshowja" előtt elmentem futni egyet. A fülemben az Enjoy the Ride szólt, nem először, és nem is utoljára. Kívülről tudom. Mindig így akartam élni. Csak menni előre, élvezve az utat. Sokszor adott lökést. Most mégis egyszercsak gyomron vágott a felismerés: saját félelmeim zárnak be, annyira rettegek a hibáktól, legyen az gyomlálás vagy grammatika, hogy egyszerűen cselekvésképtelen lettem. Már beszélek, de képes vagyok másodpercekig megállni, hogy a helyes múltidőt használjam, és annyira jól akarom a feladatokat csinálni, de közben annyira rettegek, hogy hülyének néznek, hogy természetesen minden nap hibázom valamiben. Szóval igazán szabadnak leginkább akkor érzem magam, amikor kimegyek a tengerpartra futni. Egyedül. Csak én és a gondolatok. Hülyébbnél hülyébb gondolatok, naná. Vagyis a felismerés attól volt igazán fájdalmas, hogy azt is jelentette: épp úgy élek, mint otthon, sőt bizonyos tekintetben még rosszabbul. Bezárkózom, építem a falakat, és kífelé egyre nagyobbnak és erősebbnek tűnök, miközben bent a várban rettegő egérként élek.

De mi a fene történik valójában? Én nem ezért jöttem! És akkor egyszercsak beugrott ez a kilenc hónap dolog. Hol tartok most? A második hónap elején. Ha ez egy terhesség lenne, akkor az első trimeszter első felében járok. Ha elég éber az anya, akkor mostanában tudja meg, hogy valami történik legbelül. De még senki nem tudja rajta kívül. Most kezdődik a fontos emberek bevonása. A láthatatlan titok apránként, napról-napra elkezdi megmutatni magát. Valami elindult, valami növekszik, ami eddig elrejtőzőtt. Mert így volt biztonságos. Ki tudja. Jobb félni, nem...?

Vagyis nincs ebben semmi rendkívüli. Féltem megmutatni magam. Kicsit elbújtam, jól volt ez így. Miközben persze növekedtem, és növekszem most is. Épülök, csak még nem annyira látványos a dolog. Mint a salátáim. Kicsit beszariak, és rajtam kívül nem sokakat érdekel, hogy ott növekszenek egy kiselejtezett fürdőkádban a kertben, de nekem fontosak. Sőt. Most már egészen szeretetre méltóak, akár ez a hathetes egérke a várfalak mögött. És ha én elkezdem megszeretni ezt a rejtőzködő kis jószágot legbelül, előbb-utóbb mások is szeretni fogják.