Én még életemben nem örültem könyvnek annyira, mint a teljesen véletlenül a szobánkban felejtett, La Vida en el Campo című mázsás kötetnek. Nevezett összeállítással könnyedén agyonverhetnék bárkit egy pillanat alatt, de a zord külső mögötti tartalom láttán majdnem elsírtam magam a gyönyörűségtől. Hát ez az, épp erre vártam! Tök egyértelmű ábrák és minden gondosan részletezve az átültetéstől a gereblyézésen át a kecskefejésig: maga a mennyország egy olyan tanulni vágyó együgyű városi léleknek, mint én. És mivel úgy ítéltem meg, hogy ha egy tudást megszerzünk, az nem maradhat csak a miénk, most azt találtam ki, hogy szótárt csinálok. Magyar-angol-spanyol Farmszótár kezdőknek és haladóknak. Na milyen?
Julio, a mi ezermester telepesünk már meg is ígérte, hogy segít, ami már önmagában mókásnak ígérkezik, több szempontból is. Főleg azért, mert Julio maga az andalúz valóság. Jó ötvenes, dörzsölt pasas, aki a legdurvább andalúz tájszólásban tolja bőséges mondandóját. Ezt a dialektust talán úgy tudnám a legpontosabban leírni, hogy képzelj el egy spanyolt, aki tök szépen beszél az anyanyelvén, csak véletlenül egy tojás benne maradt a szájában, emiatt a szavak végét, ahol egyebek között a ragok vannak, nem ejti ki. A közepét is módjával. Szóval a szavak elejéből megpróbálod kitalálni, mit is mond. Izgalmas. De Julio végtelenül jóindulatú és segítőkész. És persze minden hájjal megkent gazfickó, akinek felcsillant a szeme, amikor megemlítettem, hogy mennyire sajnálom, hogy nem tudtam a többiekkel elmenni a folyómenti kirándulásra. Ó, hát ha annyira szeretnék, akkor neki holnap épp arra van dolga, és szüksége lenne egy lányra és egy fiúra segítségképpen: Edre, a sziklamászó angol srácra és rám gondolt, legalább fejleszti az angol nyelvtudását. Szuper, gondoltam én naívan, végre egy jó nap, kellemes kis kirándulás, és ráadásul nem kell a sarat túrni a kertben.
Merthogy az elmúlt időszak jellemzően arról szólt, hogy az esőtől tocsogó földben térdig sárban gázolva nyomorult -- elnézést -- helyes, kiskorú hagymákat, répákat és krumplikat ültetgettünk jobbra-balra, illetve elszántan gyomláltunk. Van ebben valami meditatív, és örülök is, hogy ezt így az emberélet útjának felén végre megtanulom, de azért el tudok képzelni izgalmasabb feladatot. És mivel földmunka után ritkán nyújtanak a magyar és spanyol parasztok, én legalábbis voltam olyan egyszerű, hogy elfelejtettem, pár nap után arra ébredtem, hogy a térdemig tudok lehajolni, ami mögött a combbicepsz és hátizom csúnya rövidülését sejtettem. Mindenesetre azóta komolyan veszem, hogy ez is egyfajta testedzés, amit optimális esetben nyújtás követ, különben sírás lesz a vége.
A lényeg, hogy nagyon fellelkesültem a gondolattól, hogy egy napos és meleg csütörtökön a kert helyett némi kis munkával egybekötött laza túrázásra mehetek jó társaságban, bár hazudnék, ha azt állítanám, hogy volt bármiféle fogalmam arról, mire is készülünk a hegyen. A szavak elejéből arra következtettem, hogy a vízzel csinálunk valamit, no de mit számít, majd kiderül.
Spanyolos tempóval délben már el is indultunk három, szerszámokkal, számomra semmitmondó kütyükkel, szivattyúval és kajával megpakolt hátizsákkal, valamint egy jó tízméternyi, egy-másfél méter átmérőjűre feltekert, tömör műanyag csővel. Julio komoly arccal megerősítette, hogy igen, tényleg a gumicsizma a legalkalmasabb lábbeli erre a kirándulásra, merthogy néha majd muszáj lesz kereszteznünk a folyót. Itt végül is akár már gyanakodhattam volna, de azt hogy mennyire klassz tükörsima talpú gumicsizmában síkos köveken ugrabugrálni, csak akkor mértem fel, amikor az első lehetséges ponton sikerült fenékre ülnöm. Onnantól óvatos voltam. Túlságosan is. Remegő lábbal álltam meg minden nagyobb ugrás előtt, hosszú másodpercekig gondolkodtam a sziklafalak tövében és tetején, hogy hová is kellene lépni, és mibe is kapaszkodjak, hogy szikrányi esélyem legyen a túlélésre, ráadásul jó szokásomhoz híven gondolkodás közben már láttam is magam a tízméterrel (mondjuk jellemzően inkább 50 centivel) alattunk háborgó folyó vérben úszó áldozataként sodródni.
Élénk fantáziám mellett nem sokat segített a lelkemen az sem, hogy a terep tényleg nem gumicsizmára, hanem 100 grammos sziklamászó cipőre volt szabva. Gyönyörű és óriási kőtömbök szegélyezték a folyót, amelynek partján ezer jel emlékeztetett a két héttel ezelőtti áradásra. Egyebek között a mi megrongálódott vízvezetékeink. Merthogy a farm a vizet innen, a torkolattól mintegy három kilométerre, a hegyekben fekvő, sziklákkal körülölelt folyószakaszról nyeri. Az egyetlen erő, ami segít abban, hogy nekünk lent csak a csapot kelljen megnyitni a vízért, a gravitáció.
Nem tudom, pontosan mit is csinál egy pesti vagy madridi vízvezetékszerelő, de hogy a Tarifa és Algeciras közötti nemzeti park területén tevékenykedő kollégájuk, nevezett Julio melója ezerszer izgalmasabb a lakóparki mosogatógép-beszerelésnél, az teljesen nyilvánvalóvá vált abban a bő hat órában, ami ahhoz kellett, hogy a farm vízvezetékrendszerét helyreállítsuk.
Oké, oké, kicsit indokolatlannak tűnhet a többes szám első személy használata, de ugye, ha én nem csinálok olyan mennyei szendvicseket az útra, és nem nyújtogatom olyan ügyesen a szerszámokat a stressztől gyöngyöző homlokú, szorgos férfiembereknek, valamint nem hatok oda egy kicsit az én nehezen körülírható boszorkánytudományommal a sokadjára sem berobbanó szivattyúmotorra, akkor bizony semmire sem mentek volna ezek a jóemberek. Tehát helyreállítottuk a dolgokat, elvégeztük a munkánkat, és boldogan távoztunk. Lefelé már bátrabb voltam, megtanultam Edtől, hogy "sose bízz a fákban, csak a sziklában", Julio pedig mindegyik bátor félméteres ugrásomat egy bravo chica! felkiáltással díjazta.
A vida en el campo, vagyis az élet vidéken egy kicsit más, mint az élet volt a nagyvárosban. De hiába nem találod meg a vidéki élethez szükséges szavakat a spanyol nyelvkönyvekben, hiába gázolsz minden nap térdig sárban, vagy épp térdig folyóban, és hiába ébredsz sajgó izmokkal egy könnyűnek tervezett, folyómenti kirándulós munkanap másnapján, ez az élet mégis, vagy épp ezért, ezerszer szórakoztatóbb. Pláne gumicsizmában.
