Ez volt életem leghosszabb hete. Amellett, hogy simán tűnhet hét nap tizenhétnek, az is kiderült, hogy ha ha kívül kerülsz a komfortzónádon, méghozzá kilométerekkel, és az aktuális életed nyomokban sem tartalmazza az eddigi életedet, az elemi tiltakozásra képes késztetni a szervezetet. Persze ha bárki megkérdezte volna, hogy tetszik a dél-spanyolországi ökofarm, ahol a következő három hónapban dolgozni fogok, és hogy vagyok, akkor elszállt hangon áradoztam volna, de sajnos ezzel sem a lelkemet, sem a testemet nem tudtam becsapni.
Szerda reggelre, a harmadik napon úgy ébredtem, mint akin átment egy úthenger, annyira rosszul voltam, hogy csak egy rövid elnézéskérés erejére másztam ki a házból. Az egész napot ágyban töltöttem, és jobb szórakozás híján hiányos spanyol nyelvtudásomat próbáltam olyan praktikus kifejezésekkel bővíteni, mint például "mit gondolsz, hová hányhatok, ha úgy adódik?".
Az első munkanaponom rájöttem ugyanis, hogy ami Pesten még teljesen használható nyelvismeretnek tűnt, azzal itt semmire nem megyek. Túl azon, hogy mocskosul gyorsan, részben andalúz dialektusban beszélnek, a használt szókincs jelentős részét azok az agro-szakszavak teszik ki, amelyeknek pontos jelentésével magyarul sem feltétlenül vagyok tisztában. Így aztán sietve elkezdtem egy saját szótárt írni a kis füzetembe, amely úgy kezdődik, hogy Á mint ásó, és ott végződik, hogy Ty mint tyúkketrec.
Igazából, amikor elhatároztam, hogy januártól egy spanyol ökoközösség önkéntese leszek, sejtettem, hogy lesznek kommunikációs nehézségeim, de ez cseppet sem aggasztott, sőt. Mivel az eddigi életemben pr-esként abból éltem, hogy tudok írni, beszélni és gondolkodni, szükség esetén pedig mismásolni, félrebeszélni és szépre színezni csúnya dolgokat, és mindezt jellemzően és meghatározóan az anyanyelvemen, a gondolatom az volt, hogy az új életem hajnalán majd a csendes és kedves (ühm) lány leszek, aki visszavonul, és végre tökélyre fejleszti nemlétező emberismeretét azáltal, hogy megtanul a nonverbális jelekből olvasni. És akkor ezen a ponton a Jóisten valószínűleg azt mondta: Muhaha.
Szóval az első napon elhatároztam, hogy én nem szeretek spanyolul társalogni. Utálom az érzést, hogy nem értem pontosan a feladatokat, és nem tudok gyorsan válaszolni, így az egyszerűség kedvéért kizárólag angolul voltam hajlandó megszólalni. Jól ellettem volna így végig, de pénteken kaptam egy kisebb fejmosást, ami nagyjából arról szólt, hogy ez nem egy munkahely, hanem egy közösség. és ebben a közösségben meghatározó fontosságú a folyamatos párbeszéd, ami, mint ahogy azt bizonyára észrevettem, spanyolul zajlik, szóval leszek szíves átváltani én is ennek a nyelvnek a használatára. Ezzel az utolsó mentsváramat is kirántották alólam.
Itt vagyok egy országban, aminek távolról sem beszélem úgy a nyelvét, mint ahogyan azt otthon elképzeltem. Belecsöppentem egy közösségbe, ahol senkit nem ismerek. Olyan munkát végzek, amiről csak halvány elképzeléseim és ismereteim vannak. Meggyőződésem volt, hogy a januári nyárba érkezem, ehhez képest nemhogy nem süt a nap, de azóta esik, amióta itt vagyok, és a folyó bőséges vízhozama a torkolatnál lényegében elvágja az egyetlen menekülő útvonalat a tengerpart melletti terepfutó-útvonaltól, amit kinéztem magamnak. Mivel napenergia biztosítja az elektromosságot, és ha nincs nap, akkor ugye áram sincs, este hat után már csak egy hideg vályogházban ülök a sötétben, ahol az egyik szoba padlóján szó szerint átfolyik egy patakocska az esőzésnek köszönhetően, minden a világon vizes, fejlámpával tanulok, és az egyetlen szórakozásom, hogy próbálok tüzet rakni, aztán nem elfelejteni életben tartani a tüzet. Szóval szépíthetném a dolgokat, de a gyönyörű környezet, és a jó levegőn végzett napi 5-6 óra munka feletti örvendezés sem tudta felülírni azt a bizonytalan rossz érzést, ami valószínűleg teljesen természetes velejárója annak, amikor kirúgdaljuk magunkat a saját komfortzónánkból.
Persze több napnyi hányinger és fosás után elkerülhetetlen volt, hogy az én Ági barátnőm kérdését feltegyem magamnak: mitől is fosok? Persze, közvetlenül a folyóvíztől, amit iszom, de hogy valamitől nagyon meg kellene szabadulni, valamit nagyon el kéne engedni, és nagyon tisztulni kellene, az elég nyilvánvalóvá vált. Aztán történt valami.
Szombaton reggel (fél tízkor...) elbotorkáltam a konyha felé az esőben, megálltam a folyó partján, de valahogy furának tűnt, amit láttam. Igen, magasabb volt. De magasabb volt annál is, mint amit félórával előtte, a pisi-sétámkor láttam. Magasabb volt annál is, mint amikor egy perccel ezelőtt elkezdtem figyelni. Basszus. Ez árad. Épp most. Épp itt. Mire felocsúdtam volna, a víz kilépett a medréből, és a következő pillanatban a csinos gumicsizmámban térdig álltam a kiáradt folyóban, ami elképesztő erővel rántotta magával az étkezőasztalunkat, a székeinket, a gázpalackokat, és mindent, ami nem volt rögzítve, márpedig a konyhán magán kívül nem sok minden volt.
És akkor, a legnagyobb káosz közepén hirtelen elkezdtek helyükre kerülni a dolgok. Egyszer csak megláttam az előbukkanó telepesek arcán a kaján mosolyt, kihallottam a laza Buenos Díasukból, hogy na ez a való világ, kislány a nagyvárosból, nem a laptopot ölelgetni heti kilencven órában. Leesett, hogy senki nem kezd azonnal panaszkodni, nem omlanak össze, legfeljebb elkezdik fejben összerakni, hogy mi az, amit ma kell feltétlenül helyreállítani, és mi az, ami ráér "mañana". Ott volt előttem az, amiért jöttem. Hogy van az élet, és van a munka, ami egy ökofarmon egy és ugyanaz. Az életedért dolgozol, de nem a munkádért élsz.
Hétfőn este a jurtánkban megtartott első circulón, ahol mindenki elmondhatja, minek örült és mi bántotta az elmúlt időszakban, vettem egy nagy levegőt, és elkezdtem beszélni: "Ez volt életem leghosszabb hete...", és folytattam nagyjából mindazzal, amit itt az előbb leírtam. Spanyolul. Folyékonyan. Perceken át. Biztosan nem hibátlanul, de amikor a végén felnéztem, megláttam az arcokon a döbbenet mellett az örömöt, és azt, hogy értették, megértettek.
A Guadalmesi folyó elvitte magával az én gátjaim első darabjait is.
