Hosszú-hosszú éveken keresztül volt egy visszatérő álmom: az, hogy futok. Mit futok! Szinte repülök, ritmusosan, tempósan. De ez csak álom maradt, sokáig elhittem, hogy a futás nem az én világom. Aztán lassan négy éve, egy sötét augusztusi esti órán, esőben kimerészkedtem a Margitszigetre. Én lepődtem meg a legjobban, hogy egyben lekocogtam az 5,3 kilométert. Eléggé praktikus oka volt annak, hogy épp akkor szántam rá magam az első szigetkörre: előtte szoktam le - épp századjára - a cigarettáról, és ezúttal nem akartam visszaszokni. Innentől nem volt megállás.

Bár mindig is hosszútáv-rajongó voltam, gyalogolni és bringázni is "nagytételben" szeretek, az nagyon sokáig tartott, amíg az első 10 kilométer feletti távot teljesíteni tudtam. Egyszerűen nem hittem el, hogy ez nekem sikerülhet. Aztán egy futó barátom figyelmeztetett, hogy saját magamat verem meg fejben a korlátozó félelmeimmel, ahelyett, hogy legyőzném magamat, és ezt soha nem felejtettem el többet. Mert minden fejben dől el. Az első versenyem egy vivicitta volt, ezt követte a félmaraton, majd tavaly és tavalyelőtt maratonváltóban futottam a PCOS Alapítvány színeiben. Félmaratonon rendszeresen indulok, egyértelműen ez a kedvenc távom :) Két éve segítem a PCOS Alapítvány színeiben futókat a versenyre való felkészülésben ingyenes edzéseken.

A futás számomra maga a szabadság. Futok, ha feszült vagy fáradt vagyok, futok, ha meg akarok ismerni egy várost, futok, ha boldog vagyok, és futok, ha másokat akarok futásra csábítani. Futok esőben, szembeszélben, mínusz tizenötben és plusz harmincban. Ja, és azóta, hogy futok, már csak ébren álmodom a futásról...
Jó technikával bárki tud futni! Csak kezdd el, ha szeretnéd, elkísérlek, és bátorítalak. Ha ötszáz métert futsz, ha nyolcperces kilométereket futsz, akkor is futsz, és akkor is jobb vagy, mint azok, akik a kanapén ülve várják a csodát. (eredeti változata megjelent a PCOS Szívügy Alapítvány oldalán 2013 szeptemberében)