Személyi edzés, életmódváltás, PCOS és IR tanácsadás

Test. Lélek. Szabadság.

42195: Non est volentis, neque currentis

2014. október 25. - Gina

marathon_pcosal_kicsi.jpg

A Margit híd előtt történt, a felhajtónál. Az utolsókat rúgtam, de tényleg. Az előtte lévő három kilométer 32-től 35-ig, ott a szigeten, ahol annyira akartam maratont futni, pokoli volt. Nem tudom, ezt hívják-e falnak, mert bírtam még, mondogattam, hogy a tüdőd oké, a szíved oké, a pulzusod oké, de közben meg fájt mindenem, sajgott a térdem, ami sosem szokott futás közben, és csak figyeltem reményvesztetten, ahogy egyre távolabb kerülnek az 5 órás iramfutók.


Valahogy túlélem, valami majd lesz, bakker, kevesebb van már mint 10-9-8, mantráztam magamnak, miközben ráfordultunk az emelkedőre. És akkor megláttam egy Suhangyalt, aki egy dalolászó kisfiút tolt futva.
Melléjük csapódtam, és végighallgattam két-három nevetgélve elénekelt nótát. Hálát éreztem. Mindenért. Egy pillanat alatt fent voltunk a hídon. Egy kisfiúnak, aki nem tud járni, mégis suhan, szóval egy kisfiúnak és az ő angyalának köszönhetően a fal leomlott. Jöhetett a suhanás. Az utolsó 7 kilométer.

Már csak alig háromnegyed óra volt hátra egy sok hónapos történetből. Azt, hogy nem is annyira ez az ötórányi maratoni futás számít, hanem az azt megelőző hónapok, a kilométerek, a kétségek és lelkesítő pillanatok, a kínlódás és az edzések utáni magabiztosság, minden, amit magamról és másokról tanultam, a pofonok és a barátok; hogy valójában a maratoni felkészülés sokkal nagyobb dolog, mint a maraton maga, addigra már tudtam. És aznap már azt is, hogy igazából én sem számítok ebben a történetben olyan sokat.

Az volt az álmom, miután már az idén le kellett mondanom sérülés miatt egy áprilisra tervezett maratonról Madridban, hogy majd lefutom én ezt a 42 km-t szeptember végén a szigeten, a barátaim társaságában, mit nekem versenyek, úgy mindenki tud. Aztán egy héttel a tervezett maraton, és 13 hét edzés után megkezdték a szigeti futópálya felbontását. Álltam és néztem bután. Be kellett látni, hogy nem nagyon van mit tenni, ezt el kell halasztani október 11-re. Pff, futhatok egy városi maratonon...

Egy darabig puffogtam, aztán beletörődtem, végül megszerettem. És akkor, alig két héttel a maraton előtt, egy beszélgetés közben, mint a villámcsapás úgy ért a felismerés: október 11. a tavaly meghalt nagymamám 84. születésnapja. Nagyié, aki nélkül sehol nem lennék.


Nagyié, akinek köszönhetem, hogy az álmomat meg tudtam valósítani. Nagyi, aki nélkül a Libertad mozgásstúdió sem lenne. A pofon, hogy egy olyan számfetisisztának, mint amilyen én vagyok, annyira elborította az agyát a maraton, hogy elfelejtette a saját nagymamájának a születésnapját, padlóra küldött. Napokig meredtem a tükörképemre, és építettem újra a magamról alkotott képet. Elcsendesedtem. Aztán írtam egy levelet a spanyol Julio barátom húgának, Rocionak, a sevillai keramikusnak. Nála voltam tavaly áprilisban, a caminóm közben, egy héttel nagymamám halála után. Agyagból megformáztam a nagyim arcát, és otthagytam nála, hogy égesse majd ki. Eljött az ideje, hogy újra együtt legyünk. Megkértem Rociót, hogy segítsen, hogy együtt futhassunk. Elképesztő "véletlenek" során végül péntek délután a kezemben volt a csomag, és végre kibőghettem magam. Nika barátnőm, aki tavaly futotta első maratonját Athénban, és aki épp azért hívott, hogy a hagyományos előesti tésztaparty után meghívjon hozzájuk vacsorázni, azt mondta, hogy nyugodtan tekintsem ezt jelnek. Hogy is tehettem volna másként.

Este tíz után értem haza. Miután álmomban masszőrhöz mentem reggel kilencre, és rájöttem, hogy le fogom késni a startot, aztán meg előjött az összes exem, meg ilyenek, szóval roppant pihentető éjszaka után, fél négykor ébredtem, hétig csak próbáltam csukott szemmel visszaaludni, de nem ment. Kávé, reggeli zabkása, rengeteg folyadék, kilenckor már legalább másfél liternél jártam. Aztán újra zabkása, kis izo kortyonként óvatosan, mert az IR a maraton napján is IR, nem kéne hipózással indítani a napot, újrapakolás, checklist, és indulás. Nem türkizben, hanem az utolsó pillanatban fehérben, a melegre gondolva.
Ennek köszönhetően aztán nagyon sok barátomról le is maradtam, akik türkiz szoknyát vártak volna, de ez már egy más történet. Metróban a homlokomra csapok, nincs nálam egyetlen kulacs sem. És a koffein is ott maradt! Na mindegy, most már legalább ezen ne idegesítsem magam, így se lehet hozzám szólni. Megérkeztem az alapítványi sátorhoz, a lányok, Szilvi, Niki, Rita, Zsu és a többiek lelkes és biztató mosolya már önmagában felért egy koffeinampullával. Ott voltak a "lányaim", az edzettkéim, Anikó és Niki, akik gyorsan elkezdték kitalálni, hogy hol segítsenek, mert én már fejben valahol nagyon máshol voltam.

A startnál újra kiszúrom Sári Norkát, akivel ketten neveztünk alapítványi színekben maratonra. Még az első pár kilométeren szemmel tartjuk egymást, a 4-5. körül meg is beszéljük a pulzusunkat, aztán ő lehagyja az ötös iramfutókat is. Még egyszer látom a rakparton, de olyan elszánt arccal fut, hogy semmit nem észlel abból, hogy hevesen integetek neki.

Visszatérve a starthoz, éppen kiérünk a Hősök terére, amikor meglátom Barackot és Bogi lányát, nagy puszi nekik, futás tovább Ágiig, akit szintén előbb veszek észre, mint ő engem, hát itt kezdődtek a türkizkeresős bonyodalmak. Két befont copfra, fehér baseballsapkára és fehér pólóra senki nem számított.

Az első tíz kilométeren minden nagyon pöpec. Pulzus 145 körül stabilan. Az öt órás iramfutókkal maradok, előttük vagy mögöttük, legalább a tempóra ne kelljen koncentrálni. Szakaszolok fejben, nem foglalkozom a teljes távval, csak a következő feladattal, ahogy többszörös maratonista haverom, Atesz előtte a számba rágta, és tartom magam a másik szabályhoz is, iszom, iszom, (aztán később eszem-iszom) mindenhol, ahol tudok. Kezd komolyan hőségbe fordulni, kell is a folyadék. A 12. kilométer előtt betolom az első sós és nagyon sűrű gélt, aztán várom a frissítőpontot a vízért. Ami nem jön. Ezt benéztem, azt hittem, a váltópont körül víz is lesz. Pici pánikot érzek, kezd összetapadni a szám. Meleg van. Valahol a Margit híd közelében Zentai Andi kiabál, boldogan pacsizunk. Nagy löketet adnak ezek a találkozások, és az ismeretlen szurkerek, mosolyok, pacsik. Nem sokkal később, mintha valaki az én nevemet kiabálná, hajrá, Gina, hajrá, Gina. Valaki fut mellettem, ő kiabál, vagy nem? Nem tűnik ismerősnek. Kb fél perc után esik le, hogy a saját anyukám fut mellettem... lehet, hogy mégse voltam már annyira magamnál. Megígérte, hogy fut velem egy kicsit, meg is tette. Végre meglátom a víz feliratot, iszom és ügetek tovább. Itt már figyelek, mert bemelegedtem, ilyenkor simán el tudom futni, ésszel, ésszel, figyelmeztetem magam. Nem fáj semmi, ittam, ettem, érzem az erőt, jól vagyok. 17-nél a budai rakparton fülig érő szájjal újra befonom a hajam, kár, hogy a sminkkészlet a sátorban maradt. Egyszer csak feltűnik Kiss Andi, aki mostantól majdnem végig mellettem is marad bringán, néha elveszítem pár kilométerre, de amikor mellém kerül újra, szóval tart, itat, bátorít, nevettet, és hihetetlen támaszt ad. Féltáv körül Norka rutinos maratonfutó ismerőse mellé érek, aki mondja, hogy legalább banánt egyek a pontokon a magnézium miatt, megfogadom a tanácsot, bár nehezen csúszik le. Már csak egy-két dologra koncentrálok, keresem az ígért szurkolókat a hidaknál, és várom az első szupporteres frissítést Anikóval, aki már túl van a 7 kilométeres futásán. Anikó, az első PCOS Start csoportom oszlopos tagja, aki három hete már segített a leghosszabb, 32 kilométeres edzésen, nagy rutinnal adja a kinyitott izót és a gélt. Büszke vagyok, hogy 7 perces kilikkel lefutotta a 7 km-t, és hálás, hogy ezután iderohant, hogy segítsen.


Újra eszembe jut, hogy lehet magányos sportnak nevezni a futást, de segítők nélkül ez nem megy. Vagy megy, de minek. Amit az elmúlt három hónapban a barátaimtól, Nórától, Adrienntől, Nikától és Anikótól kaptam a hosszúfutások alatti szupportálásokon keresztül, azt sosem fogom tudni meghálálni. És akkor a virtuális és személyes hajráktól nem is beszéltem. A második gél újra energiát ad, letolok mellé majd fél liter izót, és bár nem tudom, mennyi ebből a placebohatás, de jól esik a tudat, hogy nem éhezhetek el, úgy frissítek, ahogy Atesszal kitaláltuk, nyilván minden jó lesz.

A Szabadság hídon elkap az öröm. Itthon vagyok, és innentől már tudom pontosan, mikor mi jön, hiszen ezt a szakaszt lefutottam két hete. Úgy repülnek a kilométerek 30-ig, hogy csak kapkodom a fejem, valahol 29-nél úgy érzem magam, mintha autópályán lennék, 27, 28, 29, megy ez, hátrafordulva futok, hogy Noa le tudjon fotózni, vigyorgok, mint a tejbetök. Nyugi, nyugi, most kell észnél lenni, 25-től figyelni kell, jut eszembe, de mire is? Na harmincnál rájövök. Érzem a magnéziumhiányt, szolidan görcsölget a talpam, szerencsére Zentai Andi és Edo fut felém, kapok magnéziumot tőlük. Mire unokatestvérem, a szintén alapítványi pólóban gyalogló Dóri mellém gurul bringán, és vizet nyújt, amibe hálásan kortyolok bele, már kezdem érezni a gyengeséget. Nem tudok már úgy csacsogni, és csak halványan örülök annak is, hogy biztat, mindjárt jön Niki a 3. géllel. De amikor végre őt is meglátom, megint azt érzem, amit Anikónál, büszkeséget és örömöt. Niki és Dóra is gyalogolt majdnem 3 kilométert, aztán jöttek segíteni. Persze szegények hiába kérdezik, mit kérek, gélt vagy izót, már csak annyit bírok kinyögni: nem tudom. Elköszönök, kezdek befordulni magamba. Most nem vágyom társaságra, sejtem, hogy kevéssé lennék szórakoztató. Az Árpád hídra felcaplatni nehéz. Sokkal nehezebb, mint volt két hete. Nagyimra gondolok, az ő erejére, de csak a sírás kezd szorongatni, ami egy pillanat alatt érezhetően szívja ki belőlem az összes energiát. Sajog a térdem, a szigetre befordulva a meredek lejtőn már a csípőm is hasogat. Hurrá, eddig az se fájt. Futok át a szigeten, és nem élvezem. Komolyan kihűlök mellkasnál, nagyon fáj a csuklyásom, és így a vállam is. Mondogatom, hogy a szenvedés opcionális, kevés sikerrel. Keresném a mentális technikákat (harmadik szabály!), de azokat elhagytam útközben a rakparton valószínűleg. És akkor meghallom a Suhanj-csapat éneklését. Tőlük kapok erőt.
Szárnyakat.

A Parlament körül újra feltűnik Andi a bringán, kezd visszatérni az élet belém. Sörről poénkodunk, kitikkadt futók hegyezik a fülüket körülöttünk, azt mondtad, sör? És szívom fel magam: egy nyavalyás szigetkör van hátra, egy kör. Egy szigetkört BÁRKI le tud futni. A felüljáró sem nehéz így, jön Monspart Saci, akitől az eredeti, madridi edzéstervet is kaptam, és aki többször segített tanácsaival az idén.

Figyelmeztet, hogy a beérés a cél az elsőnél, vigyázzak. De már bennem az utolsó löket koffein, amit persze mégsem felejtettem el bepakolni, és az ujjongó belső hang: meglesz, most már meglesz. Rákapcsolok, a pulzusom az addigi 154-ről 160 körülre emelkedik. Nem bánom, tudom, hogy csak az a lényeg, hogy ennél sokkal feljebb már ne menjen. Itt már egyfolytában az órát nézem, amit még az elején kb. a 7. percnél újra kellett indítanom, így nem tudom a pontos időmet. De azt sejtem, hogy ha most odateszem magam, akkor meglehet 5 órán belül. És hiába nincs időcél, de akkor is szeretnék 4 óra egynehányas maratont. A 4:59-cel is elégedett leszek, csak legyen belül. Itt már eszembe jut párszor a Polar legújabb futóórája, az M400, amit még nem is lehet kapni, de célprémiumként kitűztem magam elé. És már szinte csak gyalogló versenyzőket látok körülöttem, szirénázó mentőautó érkezik az út mellett fekvő futótárshoz. Nem játék.

Dózsa György út, már látszik a Hősök tere, amikor Tibor feltűnik az út szélén, és elkezd velem futni, megdicsér a könnyed léptekért, haha, mondom, láttál volna 35-nél. Pár lépéssel arrébb, a Szépművészeti sarkán meglátom Ritát, Ágit a hatalmas türkiz Gina-táblával, és Laurámat a Libertad-pillangós Go Gina Go! kartonnal. Az érzelmek megint elborítanak, de már igyekszem kordában tartani. Előveszem a kerámiát az övtáskából, és a tenyerembe szorítom Nagyit. Most nagyon kell, hogy segíts. Jön a Városliget, és sehol egy ismerős arc, 41. körül a türkizpólós Méry biztat, hogy már tényleg nem sok van hátra. Oké, most húzz bele, szépen fuss be a célba, ruganyosan, és mintha repülnél. Mint éveken át éjszakánként, amikor még csak álmodtál a futásról. És gyorsan. Ötön belül. Annyira igyekszem, hogy nem látok senkit, pedig mint utóbb kiderült, sokan álltak itt, és vártak, H.
Andi is, akivel a végén aztán csak sikerül összefutnunk. Már csak pár méter, és felemelt kézzel, fülig érő szájjal befutok a célba. Elsőként látom meg a forgató Kriszta barátnőmet, akinek rögtön a karjaiba omlok, Csaba is gratulál, jó ismerősökkel találkozni, de hol vannak a többiek, esik le, hogy nem láttam senkit a finisben. Ahogy megkapom az érmet, és indulok tovább, egyszer csak az eufória átcsap zokogásba.

Így látom meg a családtagjaimat, Ginit, Lillát és Sanyit, aztán a csomagosztó kapun túl Anya vállaira borulva sírok tovább. Kiss Andi is befut. Norka, a maratonista is megjön, és sorra a többiek, Timi, ultrabalatonos futótársunk, Bea és Péter. Vissza a sátorba, körbevesz a szeretet, pörgök. Aztán a hívások, sms-ek. Megint eufória. Sör, pizza, sok nevetés, robotléptek, virtuális gratulációk, öröm.


Hazaérek, rácsodálkozom a halványan belilult körmeimre ("toenails are overrated"), a vízhólyagokra, forró fürdő, hosszas nyújtás, aztán irány az ágy, de nem tudok aludni, így éjfélkor inkább nekiállok megírni a történetet, amíg friss az élmény.

Reggelre ébredve még mindig minden jel arra utal, az érem a konyhapulton, a sajgó térdeim és a gratulációk, hogy maratonista vagyok. Vigyorgok, és boldog vagyok, máskor sírni tudnék.

A maratonra készülés tényleg örökre megváltoztat bennünket. Ha mélyen magamba nézek, akkor nem érzek igazi büszkeséget, csak hálát. Ezért a majd négy hónapnyi felkészülésért, az összes tanulságért, akkor is ha néha felértek egy jól irányzott gyomrossal, a barátaimért, a családomért, az életemért. Azért, hogy kaptam erőt és futhatok. Azért, hogy kaptam társakat, akik segítenek.

Mert a maraton nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut.

 

1911102_304430603098439_8068336301623391792_o.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://libertad.blog.hu/api/trackback/id/tr36831599

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.